Rebecca Ferguson Netflixes thrillere lenyűgözően élethűen ábrázolja az atomrakéta-válság feszültségeit és bonyolultságát, izgalmasan fűszerezve a történéseket drámai elemekkel. A film olyan mélységekbe ás, amelyek révén a nézők valóban átélhetik a krízis
Nem kapunk levegőt a feszültségtől: Kathryn Bigelow filmje, a Feszült helyzet mesteri feszültségépítéssel mesél az emberiség közeljövőjének legsötétebb órájáról. A magyar cím kiötlőjének meg két szavunk van: kettes alá.
Korunk legsúlyosabb kérdése, a "mikor tör ki az atomháború?" a kevésbé optimisták számára szükségszerűen felvet egy másik kérdést is: "nem eshetnénk már túl rajta?" A Feszült helyzet megtekintése után nagyjából biztosra lehet mondani: Kathryn Bigelow rendező (A bombák földjén, Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza) nem tartozik az optimisták közé. Az atomháború hajnalán játszódó politikai thriller már a promóciós szlogenjében leszögezi, mit tart a helyes fogalmazásmódnak a fenti kérdés kapcsán: "Nem ha. Amikor" - üzeni Bigelow és Noah Oppenheim forgatókönyvíró.
Igen, a magyar cím jellegtelen és gagyi, viszont még így is pontosan leírja, mi zajlik a vásznon a kétórás játékidőben. Az amerikai kormány tagjait követjük nyomon három, nagyjából egy időben játszódó sztoriszálon egy végzetes nap folyamán, amikor még a második reggeli kávé előtt azzal szembesül az egész apparátus: valaki kilőtt egy atomrakétát az USA-ra.
Az első szálban a Fehér Ház válságszobájának felügyelő tisztje, Ferguson, szembesül a krízis súlyával, miközben próbálja irányítani a feszült helyzetet. A második szálban Anthony Brady tábornok, a stratégiai parancsnokság (STRATCOM) vezetője, a legrosszabb forgatókönyvre készül, összpontosítva a döntés súlyára. A harmadik szálban pedig az elnök, Elba, egyre mélyebb gondolatokba merül, ahogy szembesül élete legnehezebb felelősségével: el kell döntenie, hogy indít-e ellencsapást, és ha igen, mekkora erejűt, valamint azt is, ki legyen a célpont. Az események sodrásában mindhárom szereplő életének legnagyobb kihívásával néz szembe, miközben a feszültség és a bizonytalanság egyre csak fokozódik.
A filmben látható amerikai kormányt szándékosan nem a Trump-adminisztráció ihlette, ezért a történet tele van ésszerű karakterekkel, nem pedig ostoba figurákkal. Elba fáradt, belső konfliktusokkal küzdő elnöke inkább emlékeztet a végstádiumú Obamára (amikor már ősz hajjal és sok „ömmel” teli beszédekkel találkoztunk), míg a többi hivatalnok sem úgy viselkedik, mint aki képes lenne zavarodottan ábrándozni a Valhalláról a sajtótájékoztatókon. A film csupán annyi optimizmust enged meg magának, hogy a szereplőit legalább minimálisan kompetens emberekként ábrázolja – de minden más szempontból a lehető legrosszabb forgatókönyv valósul meg.
Bigelow ennek szellemében egy olyan filmet készített, amelynek túlnyomó részében emberek bámulják a monitorjaikat, meg idegesen telefonálnak. Az akcióból és - a talán bekövetkező - pusztításból semmit sem mutat meg, ahogy a filmbéli atomkrízis okaiba sem ássa bele magát mélyebben. Helyzet van: a rendező csak ezzel foglalkozik, csak azt akarja bemutatni pillanatról pillanatra, miféle dinamikák, tervek és pánikcselekvések indulnak be a kormányzat legfelsőbb köreiben a vész idején.
Fikciós filmről van szó, de Bigelow és Oppenheim megcsinálták a házijukat: a Feszült helyzet szinte alattomosan pontosan mutatja be az amerikai kormány működését, és teljesen valóságszagúan követ végig egy olyan forgatókönyvet, ami akár pont így is megtörténhetne a valóságban. Ebben legnagyobb segítsége Barry Ackroyd operatőr, aki többször cinema verité-be hajlóan, soha nem unalmasan hozza ki a legtöbbet a nem túl látványos környezetből, valamint a hívásokra és videochatekre épülő cselekményből (néha olyan az egész, mintha felnőtt emberek készítették volna el az Ice Cube-féle Világok harcát).
Volker Bertelmann zeneszerző munkája feszültséggel teli, néhol éteri szépségű dallamai úgy fűzik össze a filmet, mint ahogyan a szőnyeg a Töki lakásának hangulatát megteremti. Zenéje hasonlít a minimalista, mégis elkerülhetetlenül figyelemfelkeltő kompozíciókhoz, amelyeket például Jóhann Jóhannsson alkalmaz valósághű thrillerekben, mint a Sicario. A film mögött dolgozó kreatív csapat elképesztő tempóban, könyörtelenül adagolja a feszültséget és a morális dilemmákat, ahol a döntések mind súlyos következményekkel járnak.
A film szereplőgárdájában Elba kiemelkedő szerepet játszik, hiszen a történet harmadik felvonása köré épül. Az amerikai elnök, akire a valóságban is hatalmas felelősség hárul, itt is a legkritikusabb és legkegyetlenebb döntéseket kénytelen meghozni. Elba rendkívüli tehetséggel hozza ki a maximumot a korlátozott játékidejéből. Mesterien egyensúlyozik a méltóságteljes vezetői szerep és a legemberibb reakciók között. Bár ő az elnök, hivatali ideje alatt mindössze egyszer vett részt eligazításon a Pentagonban, és senki máshoz hasonlóan, neki sincs tapasztalata egy konkrét atomháborúval kapcsolatban.
Ferguson, Letts, Ramos, Gabriel Basso, valamint a nagy szereplőgárda másik neves britje, a védelmi minisztert játszó Jared Harris (Csernobil) mind tisztességesen végzik a dolgukat szűk szerepeikben. A Feszült helyzet cselekménye nem ad időt mély karakterdrámák kibontakozására. A szereplőkhöz egy-egy nyúlfarknyi ív jár: mindenkit azon az élethelyzeten keresztül ismerünk meg, amit gyökeresen felforgat a rakétakrízis. Van, aki épp lánykérésre készül, van, aki beteg gyereke miatt aggódik, van, akinek elhidegült gyerekével való kapcsolatát sodorja még nagyobb veszélybe a fokozódó nemzetközi helyzet.
Bigelow rutinosan zsonglőrködik a rengeteg karakterrel és helyzettel. Egyértelműen a film első harmada a legizgalmasabb, amikor először látjuk kibontakozni az atomhelyzetet, de a rendező gondoskodik arról, hogy a háttérinfók, karaktermotivációk, technikai részletek bemutatása miatt sose üljön le a film. Az apokaliptikus hangulat sem idegen számára: az egészen méltatlanul feledésbe merült, 1995-ös Strange Days-ben teljesen más irányból bontott ki hasonlóan zsigeri szorongásokat a közeljövővel kapcsolatban. Azonban azzal a filmmel ellentétben itt még a bizakodó lezárást sem engedi meg magának.
Ha van gyenge pontja a Feszült helyzetnek, az a legvége: Bigelow annyira következetesen viszi végig a minimalista, a háttéreseményekre fókuszáló látásmódot a cselekményen, hogy még a feltételesen bombasztikus finálét is kispórolja belőle. A homályt a történet végén bőven meg lehet indokolni az alkotói szándékkal: értjük, mit csinál a rendező, és érezzük, hogy illő, ahogy csinálja. Mégis marad bennünk némi hiányérzet, várnánk némi konkrétumot, fogódzót a továbbiakkal kapcsolatban. Nem egy Haneke-i nézőkínzásról van szó,
A feszült szituáció akár úgy is kezdődhetne, hogy "hamarosan bekövetkező események tükrében" – vagy akár ezzel a felirattal zárulhatna. Ha valóban bekövetkezik az atomháború, a következő évtizedek emlékvetítésein, ahol számtalan dokumentumfilm várja a nézőket, ennek a téma feldolgozásának is ott lesz a helye. Ám ha mégsem robban ki a háború, akkor is izgalmas élmény lesz visszanézni: tényleg ennyire közel álltunk a katasztrófához? Hogyan éltük meg ezt az időszakot, amikor a világ a szakadék szélén egyensúlyozott?
