Ez lehet a béke ára: Európa jövője forog kockán, és Magyarország kulcsszerephez juthat.
Kép: Economx - Hall Gardner Forrás: Magyar Külügyi Intézet
Hall Gardner nemzetközi kapcsolatok szakértő, szerkesztő, televíziós kommentátor, költő és regényíró, jelenleg az American University of Paris professzora. Október végén vendég kutatói minőségben a Magyar Külügyi Intézetbe (MKI) látogatott, amelynek keretében az Economx kérdéseire is válaszolt.
Tudományos munkássága a globális politika összetett világát történelmi és elméleti szempontból vizsgálja, kiemelt figyelmet szentelve a NATO- és EU-bővítés dinamikus folyamataira, a Szovjetunió összeomlásának Kína és Eurázsia fejlődésére gyakorolt hatásaira, valamint a terrorizmus elleni harc globális következményeire. Számos könyvet publikált, amelyek között megtalálhatóak az Egyesült Államok globális stratégiáját, az ukrajnai konfliktus hátterét, a nagyhatalmi feszültségek elkerülésének lehetőségeit, valamint a transzatlanti együttműködés alternatív irányait tárgyaló munkák is.
Milyen szerepet tulajdonít a NATO bővítésének abban, hogy a mai napig ilyen fokú feszültség alakult ki Oroszország és a Nyugat között?
A "nyitott végű" NATO-bővítés, amely párhuzamosan zajlik az EU keleti partnerségi programjával, kulcsszerepet játszott a feszültségek fokozódásában Oroszország, az Egyesült Államok és Európa között.
Moszkva nézőpontjából a NATO keleti irányú terjeszkedése - különösen az 1999-es koszovói légicsapások után, amelyek Oroszország és Kína szövetséges Szerbia ellen irányultak - megalapozta azt a tartós orosz ellenállást, amely Vlagyimir Putyin elnöksége alatt 1999-től napjainkig folytatódik. A koszovói konfliktust követően 2004-ben a balti államok csatlakoztak a NATO-hoz, majd 2008-ban a szövetség nyilvánosan ígéretet tett Ukrajnának, hogy egy későbbi időpontban lehetséges lesz a csatlakozása. 2013-2014 során az Európai Unió is tagsági ajánlatot tett Kijevnek a "keleti partnerség" keretében, mindezek ellenére, hogy 1994-ben Borisz Jelcin világosan kijelölte a "vörös vonalat", amikor Bill Clinton amerikai elnöknek a balti államok és Ukrajna NATO-tagságáról beszélt.
Idővel az a tény, hogy a kilencvenes évek közepétől 2008-ig nem sikerült - vagy nem is volt erre hajlandóság - Oroszországot bevonni egy együttműködésen alapuló európai biztonsági keretbe, amelyben a NATO és az EU is szerepet kapott volna, tovább mélyítette a kölcsönös bizalmatlanságot. Moszkva 2014-es krími annexiója, majd a 2022-es "különleges katonai művelet" Ukrajnában részben úgynevezett "megelőző imperialista" lépésként értelmezhető: a célja az volt, hogy megakadályozza a Kijevben kibontakozó EuroMajdan-mozgalmat abban, hogy a NATO-hoz és az EU-hoz csatlakozzon, és ezzel elmélyítse a nyugati szövetségek jelenlétét az Oroszország által saját befolyási és biztonsági övezetnek tekintett térségben.
A NATO és az EU jelenléte az orosz határok közelében Moszkva számára nem csupán katonai "körülzárásként" értelmezhető, hanem Oroszország státuszát és befolyását is komoly kihívások elé állítja az egész eurázsiai térségben.
Lehetséges-e kialakítani olyan új együttműködési modellt az Európai Unió és a NATO között, amely hatékonyabban integrálná Oroszországot, vagy legalábbis hozzájárulna az ellenségeskedés mérsékléséhez?
Képzeljünk el egy innovatív modellt, amely az EU és a NATO együttműködésére épül. Ehhez azonban alapjaiban kellene átgondolnunk a Moszkvával való kapcsolatunkat. Az ilyen jellegű változtatások csak akkor válhatnak valósággá, ha sikerül egy tárgyalásos úton fenntartható megoldást találni az orosz-ukrán konfliktusra.
Jelenleg az Európai Unió egy olyan kihívásokkal teli időszakon megy keresztül, amelyben számos aggasztó tényező merül fel. Az egyik legfőbb gondot a militarizálódó Oroszország jelenti, amely nemcsak Ukrajnát támadta meg, hanem láthatóan fenyegetést jelent a három balti államra, sőt más NATO- és EU-tagországokra is. Ugyanakkor az EU vezetői arra is figyelmeztetnek, hogy az Egyesült Államok és a NATO érdekképviselete nem mindig garantált, különösen tekintettel arra, hogy Washington stratégiája egyre inkább Kína és a tajvani helyzet felé irányul. Ez a fókuszváltás pedig elvonhatja az amerikai figyelmet és erőforrásokat a kontinens biztonságának megőrzéséről, ami tovább növeli az Unió kiszolgáltatottságát.
Mindez azt jelenti, hogy Európának önállóbb védelmi képességeket kell kiépítenie, amelyek "különállóak, de nem teljesen elkülönültek" a NATO-tól, ez képezheti egy új együttműködési modell alapját. Ennek jegyében Németország és Lengyelország növeli katonai kapacitásait, Franciaország és az Egyesült Királyság közös nukleáris fegyvertervezésről tárgyal, miközben Franciaország azt is fontolgatja, hogy kiterjeszti nukleáris védőernyőjét Kelet-Európára.
A kockázat azonban az, hogy ez a védelmi megerősítés csak tovább fokozhatja az Egyesült Államok, Európa és Moszkva közötti politikai és katonai feszültségeket különösen akkor, ha nem születik hamarosan tartós megállapodás az ukrán-orosz háború lezárásáról, és azt nem követik új egyezmények a hagyományos, nukleáris és nem hagyományos (úgynevezett "hibrid") fegyverzetek csökkentéséről, felszámolásáról, illetve egyéb bizalomépítő intézkedésekről.
Kritikus fontosságú lenne a New START egyezmény megújítása, amely 2026 februárjában jár le. Ennek hiányában az Egyesült Államok és Oroszország totális fegyverkezési versenybe sodródhat, amely az egész világra kihatna. Emellett az INF-egyezményt és más lehetséges új megállapodásokat (amelyek a drónok, a kiberműveletek és a mesterséges intelligencia hadászati alkalmazásának szabályozására jönnének létre) multilaterális formátumban, Kína, India, az európai államok és más szereplők bevonásával kellene megtárgyalni.
Összegzésképpen: egy új EU-NATO együttműködési keretrendszer valóban megvalósulhat, azonban hosszú távon elengedhetetlen, hogy ez a modell magába foglalja a Moszkvával, sőt, szükség esetén Kínával való közeledést és stratégiai együttműködést is.
Az ukrajnai háború kapcsán hogyan látja a konfliktus regionális és globális következményeit az Eurázsia-stratégiák és az Oroszország-Kína viszony perspektívájából?
Az orosz-ukrán konfliktus számos szempontból átformálta a geopolitikai tájat az Egyesült Államok, Európa, Oroszország és az egész Eurázsia régiójában, miközben felgyorsította a globális hatalmi egyensúly átalakulását. A világpolitikai színtéren az Egyesült Államok, a NATO és más amerikai szövetségek, mint például az AUKUS és a QUAD, egy oldalon állnak, míg a másik oldalon Oroszország, Kína és azok szövetségesei – beleértve Fehéroroszországot, Észak-Koreát és Iránt – helyezkednek el. Ez a megosztottság új kihívások elé állítja a nemzetközi közösséget, miközben a hatalmi dinamikák folyamatosan változnak.
Ahogy azt korábban kifejtettem, a "nyitott végű" NATO-bővítés és az 1999-es koszovói NATO-légi támadások Szerbia ellen, amely Oroszország és Kína szövetségesének számított, kulcsszerepet játszottak abban, hogy a két ország szorosabbra fűzte kapcsolatait. E folyamat eredményeként alakult ki a "határok nélküli" ("no limits") stratégiai partnerség 2001 és 2022 között. Mindkét nemzet alternatívát keres a nyugati intézményekkel szemben, például a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) és a BRICS+ keretein belül, amelyeken keresztül próbálják erősíteni saját pozíciójukat a globális politikai színtéren.
E folyamat során egy új orosz-kínai együttműködés formálódott, amely egyre inkább kétségbe vonja az Egyesült Államok és Európa globális katonai dominanciáját, valamint politikai és gazdasági vezető szerepét. Ez a kihívás különösen érezhető Közép-Ázsiában, a Dél- és Kelet-kínai tengereken, például a Tajvani-szoros környékén, az Északi-sarkvidéken, valamint Latin-Amerikában, például Venezuelában és Afrikában. Ezen országok közül sokan semleges vagy orosz- és Kína-barát nézeteket képviselnek, ami tovább bonyolítja a globális hatalmi térképet.
Milyen lehetőségek mutatkoznak arra, hogy a Nyugat és Oroszország újra valamilyen formában - akár részleges - együttműködésre lépjen biztonsági kérdésekben? Milyen feltételek mellett képzelhető el ez a folyamat?
Még egy részleges amerikai és európai együttműködés Moszkvával biztonságpolitikai kérdésekben is radikális újragondolást igényelne az Egyesült Államok és Európa jelenlegi viszonyában. Ennek az újragondolásnak már most el kellene kezdődnie, és akkor lehetne megvalósítani, ha és amikor sikerülne tárgyalásos úton fenntartható rendezést elérni az orosz-ukrán háborúban. Még akkor is, ha ez a békemegállapodás sajnálatos módon akár azt is jelenthetné, hogy Ukrajna elveszíti területének mintegy 20 százalékát - hasonlóan Finnországhoz, amely a szovjet-finn háborúk után elveszítette Karéliát, Sallát és Petsamót. Egy ilyen békeszerződésben Kijev és Moszkva megállapodhatnának abban, hogy a területi szuverenitás kérdéseit a jövőben, a kapcsolatok javulása esetén újratárgyalják.
Egy lehetséges következő lépés lehetne Ukrajna, Moldova és Georgia, sőt akár Örményország formális semleges, el nem kötelezett államokká nyilvánítása. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok, a NATO, az Európai Unió és Oroszország közös biztonsági garanciákat nyújthatna mindhárom ország számára. Továbbá, a vitás területeken, ahol ez a helyzet indokolja, nemzetközi, semleges békefenntartó erők telepítése is fontolóra vehető.
Ezt a lépést közös amerikai, európai uniós, ukrán és orosz projektekkel kellene kísérni, amelyek az energiaellátás, az infrastrukturális fejlesztések és a fenntarthatóság területén valósulnak meg. Kiemelt figyelmet érdemel a Fekete-tenger térségében rejlő jelentős olaj-, gáz- és ritkaföldfém-készletek kiaknázása.
Amennyiben sikerülne enyhíteni a feszültségeket a NATO, az EU és Oroszország között a Balti-tenger térségében, és Kalinyingrád orosz katonai enklávé helyett nemzetközi kereskedelmi központtá alakulna, ez a fejlemény jelentős lépést jelenthetne a Sarkvidéki Selyemút (Polar Silk Road), Oroszország, Ukrajna és Észak-Európa gazdasági összeköttetései szempontjából. Ilyen körülmények között Moszkva fokozatosan kedvezőbb viszonyokra léphetne az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval. Ez lehetőséget teremtene a kölcsönös bizalom helyreállítására, amely során minden érintett fél elismerhetné egymás jogos biztonsági, politikai és gazdasági érdekeit.
A közép- és kelet-európai országok számára mi lehet az optimális stratégia a jelen helyzetben? Mit tanácsolna a magyar diplomáciának ilyen tekintetben?
A közép- és kelet-európai országok rendkívül kényes egyensúlyozási feladat előtt állnak, amikor az Egyesült Államokkal, a NATO-val, az Európai Unióval, Oroszországgal és Kínával ápolt kapcsolataikat kezelik.
Elsődleges fontosságú, hogy megőrizzük az "elrettentés és párbeszéd" ("Deterrence and Dialogue") elvét. Egyrészt minden ország számára lényeges, hogy megszerezze az Egyesült Államok és Európa támogatását a védelmi kapacitásaik megerősítése érdekében. Másrészt, ahol csak lehetséges, érdemes támogatni a diplomáciai kommunikációt Oroszországgal és Kínával.
Magyarország számára kiemelkedő lehetőség rejlik abban, hogy folytassa hídépítő szerepét Európa és Oroszország között. Az ország autonómabb helyzetét kihasználva hozzájárulhat a párbeszéd előmozdításához az Egyesült Államok, Európa, Oroszország és Kína között. Ez különösen fontos lehet az ukrajnai béke megteremtésében, valamint a közép-európai, fekete-tengeri és balkáni régiók fejlődésének támogatásában. Magyarország tehát nemcsak egy közvetítő szerepet játszhat, hanem aktívan formálhatja a térség jövőjét.
A "keystone state" stratégiája alapján Magyarországnak meg kell védenie autonómiáját, miközben nyitott marad Eurázsia irányába. Fontos, hogy a magyar álláspont ne veszélyeztesse a NATO és az EU egységét a biztonsági és védelmi kérdésekben. Budapestnek aktívan részt kell vennie Ukrajna békéjének előmozdításában, valamint a régió stabilitásának és fejlődésének támogatásában, mindezt úgy, hogy elkerüli az orosz katonai beavatkozás implicit támogatását. A kulcs az együttműködésben rejlik: Magyarországnak törekednie kell arra, hogy erősítse az amerikai és európai diplomáciai kapcsolatok összhangját az orosz-ukrán konfliktus kezelésében, célul tűzve ki a fenntartható béke megteremtését Ukrajna és a környező térség számára.
Mivel Magyarország jelentős mértékben függ Oroszország földgáz-, kőolaj- és nukleáris együttműködéseitől, valamint a kínai tőkebefektetésektől az elektromos járműipar területén, elengedhetetlen, hogy a kormányzat aktívan törekedjen az energia-, pénzügyi, kereskedelmi és védelmi függőségek csökkentésére. A különböző hatalmakkal, mint Németország, az Egyesült Államok, Oroszország és Kína szemben való diverzifikálás kulcsfontosságú. Ahogy a mondás tartja, nem célszerű minden tojást egy kosárba tenni; így a változatos kapcsolatok kialakítása segíthet a stabilitás és a fenntarthatóság megőrzésében.
Összegzésként megállapítható, hogy a regionális együttműködés kulcsfontosságú a diverzifikáció előmozdításában. A Visegrádi Együttműködés (V4), a Duna-menti Együttműködés (Danubian Compact), a Türk Államok Szervezete (OTS) és a Három Tenger Kezdeményezés (TSI) megerősítése mind hozzájárul a regionális stratégiák harmonizálásához. Ez lehetőséget teremt Magyarország és szomszédai számára, hogy szélesebb körben csökkenthessék energia-, pénzügyi-, kereskedelmi- és védelmi függőségeiket.
