Spiró György „Én még ateista sem vagyok igazán” című művében a hit és a kételkedés határvonalát járja körül. A szerző sajátos stílusával és mélyreható gondolataival reflektál a vallás, a hit, valamint az emberi létezés értelmére. A szövegben a filozófiai

Idén ünnepli húszéves születésnapját a Fogság című regény, melynek kapcsán a Margó Irodalmi Fesztivál keretein belül Spiró György osztotta meg gondolatait a mű megírásának tizenkét évéről, valamint a vallás és a birodalmi attitűd összefonódásáról.

- Nem fedeztem fel benne hibát, ezért nem írtam róla - osztotta meg Komoróczy Géza író, hebraista, néhány évvel a Fogság megjelenése után Spiró Györgynek, aki ezt a megjegyzést a legnagyobb elismerésként értékeli. - Két évtizeddel fiatalabb voltam, és igazán örültem ennek - válaszolta az író, amikor a regény megjelenésének körülményeiről kérdezték. - Tavaszra időzítve jelent meg, éppen a könyvhét előtt, és addigra már kezdett beérni. Az is a szerencséje, hogy Nádas Péter műve ősszel látott napvilágot, így "beestem egy lyukba", mert amikor túl sok hasonló könyv jelenik meg egyszerre, az olvasók nehezen tudják megkülönböztetni őket - tette hozzá. - Régóta nem olvastam, de remélem, hogy ugyanolyan színvonalas maradt - mondta a felvetésre. - Az az emlékem, hogy az első rész egy kicsit hosszabb, mint ideális lenne, de a második rész ritmusa már rendben van.

A nyolcvanas években írtam egy regényt, amely egy lengyel szektáról mesélt, és a története az álom Messiah köré épült. Az alkotásom nem aratott túl nagy sikert, így úgy döntöttem, érdemes lenne mélyebbre ásni az eredeti történetben. Az az elképzelésem támadt, hogy egy kisregény keretein belül bemutathatnám, mi történik Jézussal és követőivel. Ekkor kezdtem el felfedezni a vallás rejtelmeit. Bár otthon nem kaptam sem vallásos, sem ateista irányelveket, a barátaim, köztük neves professzorok, révén sokat olvastam a témáról. Úgy éreztem, már elegendő tudással rendelkezem ahhoz, hogy belekezdjek az írásba. Azonban hamar kiderült, hogy nem tudom magamból előhívni azt a mély hitet és vallásosságot, ami számukra természetes volt.

Az író végül arra a felismerésre jutott, hogy bár a hit mélységeit nem képes szavakba önteni, a Római Birodalom korának hatalmas negatívumai, melyeket közelről tapasztalt, éppen olyanok, mint a mi modern világunk. Ezen ismeretek birtokában hitelesen tudja megjeleníteni a saját korát. - Minden egyes apró részletnek különös irodalmi súlya van, hiszen a nyugati civilizációban a görög‒római kultúra az a mítosz, amelyre még mindig bátran hivatkozhatunk. - Bár a mai világunk sokszor hitetlenséggel terhes, ez a közös nyelv mégis összeköt minket.

A beszélgetést irányító Valuska László kérdésére a válaszadó megosztotta, hogy meglepetésként érte, amikor felfedezte, hogy családjában egy "csodarabbi" is található, miközben a vallásosság sosem volt téma náluk. "Amikor általános iskolás lettem, anyám, kedvesen Györgynek szólítva, azt mondta: 'Tudd meg, hogy mi zsidók vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ugyanolyan magyarok vagyunk, mint a többiek, de ha valaki lejárat, akkor ne habozz ütni!'" - mesélte, hozzátéve, hogy így sosem érezte magát kisebbségben. A következő kérdésre kifejtette, hogy nem tapasztalt soha vallásos élményeket. "Nincs kifogásom a vallás ellen, de igazából ateistának sem mondanám magam, mert számomra nincs rá szükség" - mondta. Barátsága Karátson Gáborral gyakran elvezetett a mélyebb kérdésekhez, mint az isten és az anyag viszonya, de végül arra jutottak, hogy ez lényegtelen, mert sok másban egyetértenek. A vallás, szerinte, akkor válik igazán fontos eszközzé, amikor segít az életben, például a német koncentrációs táborokban vagy a gulágon. Ugyanakkor, amikor a vallás életellenessé válik, az nem elfogadható. "Sajnos sokszor kihasznál, rombol, butít és nyomorba taszít, ami helytelen" - tette hozzá. Úgy gondolja, hogy az emberek alapvetően vallásos hajlamúak, még akkor is, ha nem gyakorolják. Az író hangsúlyozta, hogy az összehasonlító vallástudomány lenne az egyetlen igazi humán tudomány, ha komolyan művelnék, és érdemes lenne megvizsgálni a különböző hiedelemvilágokat. "Nincs olyan nép, amelyet az ókortól kezdve ne vallásos népként írnának le. Ez azonban nem jelenti azt, hogy támogatom a diktátor-pápák uralmát" - zárta gondolatait.

A Fogsághoz kapcsolódó kutatás közel egy évtizedet ölelt fel, míg a regény megírása további két évet igényelt. Az ember sokszor belefut gyenge forrásokba, mire rátalál a valóban értékes anyagokra. Török László ókortörténész azonban a kezembe adta a legkiválóbb könyveket, ezzel legalább másfél évnyi kutatási időt spórolva meg számomra. A kötet szerkezetéről elárulta, hogy a zene világából merített ihletet, így a mű négy tétele olyan, mintha egy szimfónia részei lennének, sőt, még egy kódával is zárul. "Ezt nem én találtam ki," mondta, "a történet és a szükséges helyszínek, négy város, egyértelműen meghatározták a formát." Én pedig vizuális típus vagyok, és csak azokat a gondolatokat tudom papírra vetni, amelyeket már képként a szemem előtt látok.

A párommal együtt betértünk egy különös mexikói-kínai étterembe New York szívében. Miközben a fogásainkat élveztük, váratlanul belépett négy postás. Nem kértek étlapot, egyszerűen rendeltek, és láthatóan jól érezték magukat. Megfordult a fejemben, hogy ők lehetnek a történet középpontja, amivel megjelenik a hétköznapi emberek perspektívája. Ugyanakkor Spiró figyelmeztetett arra, hogy a mindennapi élet hiteles ábrázolása nem olyan egyszerű feladat.

A Római Birodalom kiemelkedően sikeres birodalom volt, és az író megjegyzése szerint a birodalmi gondolkodás terén Róma messze túlszárnyalta későbbi utódait, mint például Amerikát. Róma nem csupán meghódította az őt körülvevő népeket, hanem megőrizte azok vallási és jogi intézményeit is. Ahelyett, hogy kizsákmányolta volna a provinciákat, a birodalom olyan rendszert alakított ki, amely hosszú évszázadokon át fenntartotta a stabilitást és a működőképességet.

Amikor a regényről a kritikákban azt írták: a realizmus diadala, Spiró sértve érezte magát. - Ez azt jelenti, hogy az író hülye, de az anyaga valahol mégis felülírja ezt, mintha a kettő egymástól független lenne. A regény mai nyelvezetére vonatkozó kérdésre elmondta: - Én ezt a regényt nem tudom megírni latinul, mert legfeljebb a Vatikánban tudják elolvasni, azon a nyelven kell megírni, amin az olvasó megérti. A realista jelzőhöz pedig hozzátette: a nőknek akkoriban borzalmas sorsuk volt, adták-vették őket. - Ezt így nem lehet ábrázolni egy 20. századi regényben, mert kibírhatatlan lenne, tehát itt van egy kis csalás, de azért ez is meg van benne pendítve.

- Egy imaginális térbe helyeztem a regényt. Ettől a realizmus már nem áll fönn, ez az élet imitációja, de nem az élet maga. Egy költői tér, amelybe önkényesen emelem be a történelmi elemeket. Valószínűleg tíz évvel korábban vagy később mást emeltem volna be ebből a világból. Úgy vélte: nincs olyan, hogy realista író, de a történetmesélésnek vannak bizonyos bevett formái. - Rendkívül konzervatív író vagyok, mert úgy tekintek az irodalmi formákra, hogy azok nem véletlenül jöttek létre úgy ahogy, a tradíciót komolyan lehet venni, mert hatékony.

Beszélt arról is, hogy míg a novella az ihlet szárnyán születik, addig a regény írása kemény fizikai és szellemi munka. Ugyanakkor a mély elmerülés egy történetben rendkívül kifizetődő élmény, és az abból való kilépés is különösen felszabadító. „Ez a tizenkét év megrogyasztott engem” – mondta, hozzátéve, hogy nem csupán ezt a művet alkotta meg ebben az időszakban, hanem a folyamat rendkívül kimerítő volt. Olyan, mint egy maraton, és nem biztos, hogy mindenkinek való. Néha úgy éreztem, hogy inkább pingpongozni szeretnék, hiszen abban van ügyességem, de közben folyamatosan súlyokat emeltem.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Petőfi Kulturális Ügynökség