Bár az életünkben számos bizonytalanság jelen van, nem lehet mindet teljesen elkerülni. Ugyanakkor sok területen lehetőségünk van arra, hogy újra megszerezzük a kontrollt.
A mindennapok bizonytalanságai mélyen befolyásolják életünket, és ez az érzés olyan zugokba hatol, ahonnan nehezen tudjuk kiűzni. Gyakran találhatjuk magunkat kiszolgáltatott helyzetekben, ami részben a társadalmi struktúrák következménye. Ennek ellenére igyekszünk olyan belső menedékeket kialakítani, amelyek illúziót nyújtanak a biztonságról, lehetővé téve számunkra, hogy a mindennapi élet kihívásait kezelni tudjuk. Azonban ez a kreált biztonság, amely hamis érzésekkel és gondolatokkal párosul, könnyen csapdába ejthet minket, s így saját magunk áldozataivá válhatunk.
A biztonság lételemünk, alapvető igény, amely nélkül nem tudunk megfelelően működni. Ennek mélyebb megértéséhez elengedhetetlen, hogy foglalkozzunk a motiváció fogalmával, amely különféle motívumokból tevődik össze, és minden cselekedetünket, viselkedésünket irányító belső erőket foglal magában. A motiváció nem csupán a tetteink szervezését és hatékonyságát befolyásolja, hanem a cselekedeteink aktív mivoltát is meghatározza. Cannon a homeosztázis kifejezéssel illette azt az egyensúlyi mechanizmust, amely az élet alapjául szolgál, és segít fenntartani a belső állapotunk stabilitását.
A szervezet folyamatosan alkalmazkodik a változó külső körülményekhez, miközben igyekszik megőrizni egy viszonylag stabil belső egyensúlyt. Amennyiben ez az egyensúly megbomlik, fiziológiai hiányállapot lép fel, és a szervezet a belső tartalékait mozgósítva próbálja visszaállítani a harmóniát. Ekkor aktiválódik a viselkedést befolyásoló belső hajtóerő, amelyet drive-nak hívunk. Az elsődleges hajtóerők az önfenntartás és a fajfenntartás szükségleteiből fakadnak, míg a másodlagos hajtóerőket a tanulási folyamat során sajátítjuk el.
Ami igazán lényeges számunkra, az a szükségletek alapos és szakszerű osztályozása: a hiányalapú és a növekedésalapú szükségletek megkülönböztetése. A hiányszükségletek kielégítése a belső feszültségek csökkentésével jár, ami elengedhetetlen a mentális és érzelmi jólét szempontjából. Azonban manapság a külső hatások, melyek e feszültségeket táplálják, szaporodnak, szinte elárasztva mindennapjainkat. Rengeteg olyan helyzet adódik, ahol a biztonságunkat megkérdőjelező impulzusokkal találkozunk, és noha sok esetben a válaszok is ott állnak előttünk, szép csomagolásban, ezek nem mindig biztosítanak valódi biztonságérzetet. Ilyenek például azok az elvárások, amelyek arról szólnak, hogy hol kellene tartanunk életünk bizonyos mérföldkövein, húszas, harmincas vagy éppen negyvenes éveinkben. Vagy gondoljunk csak az ismerős mondásra:
ha van állásom, családom, nagy baj már nem lehet.
Ami kétségtelenül igaz, ugyanakkor hamis biztonságérzetet kelt, és illúziót teremt a valódi védelemről.
Ez a hamis biztonságérzet a Covid-járvány kezdetén vált nyilvánvalóvá, amikor egyik pillanatról a másikra omlottak össze azok az alapok, amelyeket valóságnak és stabilitásnak tartottunk. Munkalehetőségek, emberi kapcsolatok és álmok tűntek el szinte észrevétlenül, sokakban pedig megkérdőjeleződött a világba vetett hitünk. Ráadásul a szomszédunkban zajló háború csak tovább fokozza a bizonytalanság érzését, és nehezen engedi el a szorongást, ami mindannyiunkat foglalkoztat.
Miért gondoljuk, hogy mindaz, amivel körülvettük magunkat, elegendő a biztonság megteremtéséhez? Ha a kapaszkodóink külső dolgok, akkor ezekre természetüknél fogva nincs ráhatásunk. Kiszámíthatatlanok, és függőséget okoznak, miközben a függés okozta feszültség enyhítésére sokan újabb és újabb dolgokkal veszik körbe magunkat. Szinte közhelyes példa a lottónyerteseké, akik többnyire rövid időn belül elveszítik azt az összeget, ami a markukat ütötte. Jellemzően ugyanis olyan javakat kezdenek el felhalmozni, amelyek aztán kifolynak a kezük közül.
A jelenség mögött sokszor az áll, hogy az emberek képtelenek a hatalmas vagyont saját igényeikhez igazítani. Évek során felhalmozott álomlisták megvalósítása helyett sokan inkább mások vágyait próbálják a saját életükbe átültetni, ráadásul gyakran torzított formában. Ezek a társadalmi normák hamis biztonságérzetet nyújtanak, és tévesen sugallják a boldogság elérésének lehetőségét. A nagy ház, a prémium autó és a legújabb televízió hiánya félelmet és kétségbeesést generálhat bennünk, ami feszültségeket szül a hiányosságainkkal kapcsolatban. Ezek a hiányosságok pedig cselekvésre sarkallnak minket. De a valóság az, hogy az autó elöregszik, a ház falai megrepednek, és a televízióban sugárzott reklámok csak fokozzák bennünk a hiányérzetet, még inkább eltávolítva minket a valódi boldogságtól.
A hamis biztonság megteremtése, vagyis az önmagunk folyamatos félrevezetése megnehezíti a valósággal való valódi kapcsolat kialakítását. Az egyén elveszíti a tisztánlátást a céljait, érzelmeit és értékeit illetően. Az önkép védelme szinte minden energiáját felemészti, és mivel a szükségletek legalsó szintjének kielégítésére összpontosít, alig marad ereje az önmegvalósításra. Ez a zavaros működés pedig elkerülhetetlenné válik.
Hasonló megállapításra jutottak az egzisztencialisták, akik úgy vélték, a pszichológiai diszfunkciókat is önbecsapásaink okozzák. Igaz, ők ezalatt az élet felelőssége elől való menekülést értették - annak a fel nem ismerését, hogy életünknek csak saját maguk tudunk értelmet adni. Az ehhez szükséges képességekkel és szabadsággal pedig mindannyian rendelkezünk. A környezetből érkező stresszhelyzetek és a társadalom bonyolultsága, valamint az ebből fakadó érzelmi nyomás miatt a személyes felelősség és a szabad választási lehetőség eltűnik. Vannak, akik ennek hatására más emberek védelme, irányítása alá bújnak, vagy éppen ellenkezőleg, frusztrációjuk miatt szembefordulnak a társadalommal.
Döntéseikért nem vállalnak felelősséget, így életük szorongásokkal teli, üres és személytelen lesz.
Mivel a biztonság elengedhetetlen feltétele a személyiség fejlődésének, ezért kiemelt jelentőségű, hogy a szülők milyen biztonságos környezetet tudnak kialakítani gyermekeik számára. Fontos tényező a feltétel nélküli szeretet, amelynek megadása nem is olyan egyszerű, és a legjobb szándék ellenére sem megy könnyen. A feltételnélküliségben nincs összehasonlítás, minősítés, szeretetmegvonás, majd annak önkényes visszaadása. Még ha szülőként el is önt minket az indulat és a düh, mindig tudatosítanunk kell magunkban, hogy gyermekünk felé a szeretet nem változott meg. Ezt neki is érezni kell, mert enélkül nincs egészséges érzelmi fejlődés.
A szeretetből fakadó bizalom olyan elengedhetetlen szükséglet, mint a táplálék vagy a víz.
Amennyiben a gyermekek nem részesülnek ebben a szükséges támogatásban, kialakulhat bennük egy szeretetdeficit, amely veszélyeztetheti az ősbizalom alapjait. Ennek következményeként hajlamosabbak lehetnek a túlzott ragaszkodásra, és fokozott vágyat érezhetnek a mások elismerése iránt. Így a külső vélemények szerepe felnagyobbodhat, és a megfelelési kényszer egyre inkább dominálhat az életükben.
Sokaknak ismerős helyzet, hogy gyerekként nem az individuumot erősítették bennük, hanem valaminek az elkerülését. Erre rímel a különböző nevelési, oktatási intézmények merev, hierarchikus működésmódja is. Finnországban ezt hamar felismerték, és bevezették a kollaboratív tanulási modellt, ami sok más nagyszerű megoldás mellett érzelmi biztonságot nyújt a diákoknak, ezzel is hozzájárulva az egészséges fejlődéshez. E szerint a lényeg az elfogadás. Nincs alá-fölé rendeltségi viszony, mindenki segíthet a másiknak, valamint a sokszínűség előnyeit kihasználva a "mindenki mindenkitől tanul" elvét követik.
Ahhoz, hogy megoldást találjunk bizonytalanságunk növekedésének megállítására, mielőbb meg kell szabadulnunk a hiányalapú szükségleteink kielégítésére való törekvéstől, és helyette a növekedésalapú szükségletekre kell fókuszálnunk. Ami ebben nehézséget jelenthet, az az, hogy amíg az első megoldási mód csökkenti a belső feszültséget, addig a második növelni fogja azt. Talán ez az első ok, amiért inkább a hiányalapú szükségletek kielégítésére fordítunk nagyobb energiát. Míg a hamis biztonságérzet észrevétlenül beszűkíti a gondolkodásunkat, és megakadályozza, hogy nyitottan, rugalmasan reagáljunk a külvilág ingereire, addig az adaptáció és az abba vetett hit, hogy képesek vagyunk a megváltozott helyzetre adekvát választ adni, a magabiztosság jele.
Fontos belátni, hogy lehetetlen minden egyes lehetőségre felkészülni, és teljesen kizárni az összes bizonytalanságot. Előfordulhat, hogy úgy érezzük, mindent megtettünk, mégis marad egy körülbelül 20 százaléknyi rész, ami a kontrollunk alól kicsúszik. A probléma az, hogy ilyenkor hajlamosak vagyunk a hiányzó 20 százalékra összpontosítani, ami eltereli a figyelmünket az elért eredményeinkről. Mi lenne, ha megfordítanánk ezt a gondolkodásmódot? Helyezzük a bizonytalanságot abba a tartományba, amelyet nem tudunk kontrollálni, így visszanyerjük a helyzet feletti irányítást. Bízzunk abban, hogy a képességeink és tudásunk elegendőek ahhoz, hogy megoldjuk a felmerülő problémákat.
Fedezzük fel azt a célt, amely felé vágyunk haladni, és amire bátran igent mondhatunk, még akkor is, ha mostani helyzetünkhöz képest távolinak tűnik.
Mérjük fel az eszközkészleteinket, tudásunkat, tapasztalatainkat, és kezdjük el bátran használni őket.
Együttműködésre van szükségünk a környezetünkben lévőkkel, hiszen a közös munka alapja a bizalom kiépítése. Amikor valaki a környezetünkben versengeni kezd, a fogolydilemma következményeként a többieknek is versenyképesnek kell lenniük, ami végső soron korlátozza a közös erőforrásokhoz való hozzáférést. Ezzel szemben az együttműködő felek számára ezek a források bőségesen rendelkezésre állnak, elősegítve ezzel a fejlődést és a kitűzött célok elérését. A biztonságérzetünk fenntartása érdekében mindenképpen a win-win helyzetek kialakítására kell törekednünk. Ehhez elengedhetetlen a kompromisszumkeresés és az asszertív kommunikáció, amely során a saját szükségleteinket és igényeinket úgy elégítjük ki, hogy közben nem ártunk a másik félnek. Ha a célra összpontosítunk, és képesek vagyunk alkalmazkodni, akkor a biztonságérzetünk is stabil alapokra helyezhető.
