Negyven esztendeje, hogy felcsendült a „We Are the World”, egy ikonikus dallam, amely összefogásra és szeretetre hívott mindenkit. Ez a szám nem csupán zene; egy mozgalom kezdete, amelynek üzenete az emberi összetartás és a globális felelősségvállalás. Az

1985 január 28-áról 29-re virradó éjszakán született meg a zene történetének egyik legnagyobb együttműködésével létrehozott világsláger.

Negyven évvel ezelőtt egy különleges éjszaka bontogatta szárnyait az amerikai pop világában: egyedi, öntörvényű művészek, akik nem igazán szoktak csapatban dolgozni, most kénytelenek voltak összefogni. Az idő sürgette őket, hiszen a céljuk nem mindennapi volt. 1985-öt írunk, és a kezdeményezés motorja, Harry Belafonte, egy nemes ügy érdekében gyűjtött pénzt az afrikai éhezők megsegítésére. Az ötlet a fejében egészen egyszerűnek tűnt: bérelj egy üres stúdiót, hívj meg néhány A-listás sztárt, adj melléjük egy producert, és kezdjétek el az éneklést! Azonban a valóság nem volt ennyire zökkenőmentes, de végül a nehézségek csak színesebbé tették a történetet, amelyet most mi is átélhetünk. A Netflix lenyűgöző, másfél órás dokumentumfilmje visszarepít minket a hamisítatlan 80-as évek világába: tupírozott frizurák, walkie-talkiek, dauerolt hajak, magnókazetták, bőrnadrágok és susógós dzsekik sorakoznak a képernyőn, felidézve azt a különleges időszakot, amikor a zene valóban egyesített minket.

A "We Are the World" története Harry Belafonte amerikai színész és énekes kezdeményezésével indult, amikor 1984 tél végén rábukkant egy BBC tudósításra, amely az Etiópiát sújtó súlyos éhínségről számolt be. Az érintett téma hatására Belafonte azonnal cselekvésre szánt el magát, és felkereste Ken Kragen zenei menedzsert, hogy közösen indítsanak el egy nagyszabású jótékonysági projektet. Míg Belafonte egy koncert ötletét forgatta a fejében, Kragen pragmatikus megközelítése arra sarkallta, hogy inkább egy kislemezt készítsenek: „Pénzre van szükségünk, nem igaz? Kezdjük a Billboard lista csúcsán!” - így győzte meg Belafontét. A projekt körüli hajsza, amely a művészek összegyűjtésére irányult, tökéletesen tükrözte a szórakoztatóipar sajátos dinamikáját: a kapcsolatokat éppúgy, mint a kölcsönös szívességeket. Ken Kragen ügyfelei között ott volt Lionel Richie is, aki azonnal igent mondott a felkérésre, és vállalta, hogy Michael Jacksonnal együtt írja meg a dalt. Richie nem számított arra, hogy Jackson otthona váratlanul egy igazi kis állatkert lesz, ami megnehezítette a közös munkát. Eredetileg Stevie Wondert tervezte bevonni a szövegírásba, ám a híres zenész híres arról, hogy a saját időbeosztásán kívül ritkán alkalmazkodik másokhoz. Mire Wonder visszajelzett Richie-nek, addigra Jacksonnal már elkészült a dal. Richie hangsúlyozta, hogy külön figyelmet fordítottak arra, hogy a szöveg hosszú távon is releváns maradjon, ezért kerülte a divatos szlengek használatát, és igyekeztek egy időtálló üzenetet megfogalmazni, ami minden generáció számára érthető és fontos marad.

A legnagyobb kihívás azonban még csak ezután következett: logisztikai szempontból csupán egyetlen időpont tűnt megfelelőnek a dal rögzítésére, mégpedig a január 28-ról 29-ére virradó éjszaka. Az American Music Awards rendezvényén összegyűlt sztárok tehát átsétáltak egy közeli stúdióba, hogy közösen megörökítsenek egy dalt, tudva, hogy ez az utolsó lehetőségük a projekt megvalósítására. A nemrégiben elhunyt zseniális Quincy Jones irányítása alatt kezdődött el a munka: a sokoldalú karmester és producer egy figyelmeztető cetlit ragasztott a stúdió ajtajára, amelyen ez állt: „Hagyjátok az egótokat a küszöbön!”

A figyelmeztetés nem volt hiábavaló, hiszen a stúdióba közel ötven, többnyire elkényeztetett, A-listás sztár érkezését várták: Bruce Springsteen, Bob Dylan, Cyndi Lauper... A sokszínűség jegyében összeállított lista tele volt ikonikus nevekkel. Azonban azokat a sztárokat is nagy érdeklődés övezte, akik nem szerepeltek ezen a bizonyos listán. Például Prince, aki a popzene megkerülhetetlen alakjának számított, nem jelent meg az eseményen. A beszámolók többsége a Michael Jacksonnal való elkeseredett rivalizálásra hívta fel a figyelmet, míg más források azt állították, hogy Prince egyszerűen nem kedvelte a demót. „Nem igazán tudott csapatban dolgozni, és ez a dal nem igazán illett volna az imázsába” - említi Richie a dokumentumfilmben. A felvétel éjszakáját Prince egy mexikói étteremben töltötte, ahol a testőrei még a fotósokra is rátámadtak.

Madonna szintén nem szerepelt a felvételen, mivel nem kapott meghívót. Ha a források megbízhatóak, ez hosszú ideig mélyen érintette őt: Nile Rodgers, a "Like a Virgin" producere úgy véli, hogy a szervezők világosan kifejezték, hogy nem tartják őt elég tehetséges énekesnek.

A társaságban akadt valaki, aki nyilvánvalóan nem volt elégedett saját magával: Bob Dylan szenvedése, még a képernyőn keresztül is, olyan megrendítő volt, hogy Lionel Richie 40 év távlatából sem tudta hova tenni ezt a különös jelenséget. Richie szerint Dylan szinte idegösszeomlás szélén táncolt, miközben a saját szóló részével küzdött: "Dylannak azonnal felismerhető, egyedi hangja és stílusa van. De most mindenáron próbálta megénekelni. Nem, nem, - mondtuk neki - nem akarjuk, hogy énekelj. Csak csináld úgy, ahogy csak te tudod, bobdylanesen. A szerencsétlen csak nézett ránk, mintha azt kérdezte volna: 'Erről mégis mit tegyek?'"

Volt olyan eset is, amikor valaki később roppantul kínosan érezte magát: Eddie Murphy éppen stúdióban dolgozott, amikor Stevie Wonder felhívta, hogy jöjjön át a szomszédos stúdióba, és csatlakozzon a felvételhez. „Ember, most éppen dolgozom” – mondta Murphy, aki később elmondta, hogy mennyire idiótának érezte magát, miután ráébredt, milyen fantasztikus lehetőséget hagyott ki.

Ha őszinték szeretnénk lenni, a "We Are the World" egy olyan popdal, amely a maga egyszerűségével és gospeles elemeivel igazi különlegesség. A szövege közérthető, sőt, olykor már-már közhelyesnek is tűnhet. Ez a megközelítés nem mindenkinek jött be; sokan, mint például Cyndi Lauper, kétségbe vonták, hogy a dal valóban sikeres lesz. Billy Joel egy későbbi interjúban elmondta, hogy a résztvevők között sok kétség merült fel, és senki sem volt igazán lelkes a dal iránt az első pillanattól kezdve. "Emlékszem, Cyndi Lauper azt mondta, hogy olyan, mintha egy Pepsi-reklámban szerepelne, mire mindenki csak nevetett. Ezzel mindannyian egyetértettünk, de nem akartunk megszökni a feladat elől."

A jövő az optimistákat igazolta: a We are the World azonnal óriási sikert aratott, kerek 4 hetet töltött a Billboard lista élén, majd 1985 áprilisára négyszeres platinalemez lett. A kezdeményezéssel így 63 millió dollárt sikerült gyűjteni a jó ügyért, és a dal mintegy az összefogás szimbólumává vált világszerte, noha a magyar közönség számára az eredeti műnél minden bizonnyal jóval népszerűbb a Szenes-Hofi féle szilveszteri változat, a Piál a Föld.

A 2010-es devastating földrengés idején az Artist for Haiti kezdeményezés új életet lehelt egy klasszikus dalba, amelynek modern verzióját olyan ikonikus művészek, mint Céline Dion, Justin Bieber és Snoop Dogg formálták. Az eredeti felvétel azonban nem csupán egy zenei alkotás; egy igazi időutazás az 1980-as évek vibráló és sokszínű popkultúrájába, valamint a korszakra jellemző, mára nosztalgikus életérzésbe. A The Greatest Night in Pop e nosztalgia hullámán szeli a levegőt, és éppen ezért már húszmilliós nézőszámot tudhat magáénak: míg a kvantummechanika titkai még feltárásra várnak, a Netflix dokumentumfilmje a legjobb módja annak, hogy visszarepüljünk ebbe a felejthetetlen időszakba.