Naomi Wolf "A szépség kultusza" című műve a női szépség és annak társadalmi kontextusának mélyreható elemzését nyújtja. Wolf arra hívja fel a figyelmet, hogy a szépségideálok nem csupán esztétikai kérdések, hanem politikai és kulturális konstrukciók is, a

A "Tükörfordítás" című kulturális ismeretterjesztő műsorunk két évvel ezelőtti epizódjában mélyrehatóan elemeztük a feminista társadalomkritika különböző nézőpontjait, a nemek közötti egyenlőtlenség strukturális aspektusaitól kezdve egészen a szépség és szexualitás idealizálásának kihívásaiig. Az adás során elhangzott egy érdekes részlet Wolf könyvéből, amelyet mostantól a Klubrádió weboldalán is meghallgathatnak Horváth Julianna színművész előadásában. Ehhez csupán annyit kell tenniük, hogy rákattintanak a lejátszás gombjára, majd lefelé görgetve a szöveges változatot is elolvashatják.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem az eredeti szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és szívesen segítek!

A szépség mítosza azt sugallja, hogy a szépség mint fogalom objektív és univerzális. A nőktől elvárják, hogy ezt a szépséget megvalósítsák, míg a férfiak vágyakoznak arra, hogy birtokba vegyék a szépség megtestesítőit. Ezt a dinamikát sokan természetesnek és szükségszerűnek tartják, hiszen gyökerei mélyen rejlenek biológiai, szexuális és evolúciós tényezőkben: az erősebb férfiak versengenek a vonzó nők kegyeiért, míg a vonzó nők általában sikeresebbek a szaporodás terén. A női szépség szorosan összefonódik a termékenység fogalmával, és úgy tűnik, hogy időtlen és változatlan.

Ebből azonban egy szó sem állja meg a helyét. A szépség fogalma a nőkkel kapcsolatban a társadalmi hierarchiában kulturálisan, felülről meghatározott esztétikai normák alapján nyer értelmet, s ezzel olyan hatalmi dinamikát tükröz, amelyben a nőknek mesterségesen kell küzdeniük azokért az anyagi javakért, amelyeket a férfiak maguknak kisajátítottak.

A szépség fogalma nem csupán egyetemes, de folyamatosan változik is, ami a Nyugat által hirdetett platóni ideálokkal ellentétes. Például a maorik a telt vulvákat, míg a padungok a lógó melleket tartják vonzónak. A szépség nem csupán evolúciós szempontból vizsgálható, hiszen az ideálok sokkal gyorsabban alakulnak, mint a fajok fejlődése. Charles Darwin is kételkedett abban, hogy a szépség csupán a "szexuális kiválasztódás" eredménye lenne, mivel a nők közötti szépségversengés gyakran ellentmond a természetes kiválasztódás más emlősöknél tapasztalható mechanizmusainak. Az antropológiai kutatások azt mutatják, hogy a női szépség nem feltétele a párválasztásnak. Férfi szociobiológusok ugyan emlegetik a főemlősök rózsaszín tüzelő szerveit a női szépség párhuzamaként, de fontos megjegyezni, hogy a női főemlősök esetében ez egy általános, nem pedig hierarchikus jellemző.

A szépségmítosz nem mindig volt olyan, ahogyan ma ismerjük. Noha manapság szinte elkerülhetetlennek tűnik, hogy a tekintélyes, idősebb férfiak fiatal és vonzó nőket válasszanak maguk mellé, a Földközi-tenger térségében, az időszámításunk előtt 25.000-től 700-ig terjedő időszakban, a matriarchális vallások uralkodtak, ahol ennek éppen az ellenkezője volt a jellemző. A szépségmítosz mögött nem állnak megalapozott történelmi vagy biológiai érvek; csupán a jelenlegi hatalmi struktúrák, gazdasági érdekek és kulturális normák által generált támadás a nőiesség és a női identitás ellen.

Ha a szépségmítosz alapja nem az evolúció, a biológiai vagy társadalmi nem, az esztétika, és még csak nem is Isten, akkor mi állhat a háttérben? Állítólag a meghittségről, a szexről és az élet ünnepléséről van szó, különös figyelmet szentelve a nők értékeinek. Az igazság azonban az, hogy ez a mítosz inkább érzelmi távolságtartásból, politikai játszmákból, pénzügyi érdekekből és szexuális elnyomásból épül fel. A szépségmítosz valójában nem a nőkről szól, hanem a férfiak domináló intézményeiről és azok hatalmának fenntartásáról.

A szépségideálok, amelyeket egy adott társadalom vagy kor esztétikai mércéje határoz meg, valójában a női viselkedés mintázatait tükrözik, nem csupán a fizikai megjelenést. A szépségmítosz tehát nem csupán a külsőségekről szól, hanem arról is, hogy milyen magatartást és attitűdöt vár el a társadalom a nőktől. A nők közötti rivalizálás e mítosz elengedhetetlen részévé vált, mivel célja, hogy elválassza egymástól a nőket, ezzel is erősítve a versenyt és a bizonytalanságot. A fiatalság és a szüzesség, amelyek sokáig a női szépség alapvető kritériumai voltak, az ártatlanság és a tapasztalatlanság szimbólumai. Az öregedés ellenben a nőiesség csorbulását jelzi, hiszen az idő múlásával a nők általában erősebbé válnak, és megjelenik a generációk közötti feszültség is. Az idősebb nők gyakran félnek a fiatalabbaktól, míg a fiatalabbak is tartanak az idősebbek bölcsességétől és tapasztalatától. Ez a szépségmítosz végső soron káros hatással van a női identitásra, hiszen azt sugallja, hogy a női lét alapja a külső megítélés, amely folyamatosan kitettségben tartja önértékelésünket. A nők így kénytelenek a folyamatos külső elismerés keresésére fókuszálni, ami érzékeny és törékeny alapokra épül.

Bár a szépségmítosz létezése évezredekre nyúlik vissza, a modern formája viszonylag újkeletű jelenség. Az ipari forradalom előtt az átlagos nő nem tapasztalta meg a szépség iránti elvárásokat úgy, ahogy azt a mai nők teszik. A szépségmítosz ma már a tömegesen terjesztett ideálok folyamatos összehasonlításaként jelenik meg. Azelőtt, hogy a tömegtermelési technológiák forradalmasították volna a gyártást, a mindennapi nők csak korlátozott számú képpel találkoztak, amelyeken a szépség különböző formái megjelentek, például a templomokban. A nők szerepe a családban alapvetően a termeléshez kapcsolódott, ahol a női munka a férfiak tevékenységét kiegészítette. Azoknak a nőknek, akik nem tartoztak az arisztokráciához vagy a prostituáltak közé, az értékét leginkább a munkához szükséges készségeik, anyagi ügyességük, fizikai erejük és termékenységük határozta meg. Persze a külső megjelenésnek is volt szerepe, de a szépség, ahogyan ma értelmezzük, nem játszott kulcsszerepet az átlagos nő házasodási esélyeiben. A szépségmítosz modern formájának megjelenése az iparosodás okozta társadalmi zűrzavar idejére tehető. Ekkor bomlott fel a közös munkavégzés alapú családi egység, és a városiasodás, valamint a gyári rendszer új elvárásokat támasztott a nőkkel szemben. A háztartás „külön szférája” fogalma kezdett teret nyerni, amely a nappal dolgozó kenyérkeresők új típusa mögött állt. A középosztály egyre szélesebb rétegei számára vált elérhetővé a képzés, a családok mérete csökkent, és kialakult egy olyan női osztály, amelynek tagjai írástudókká váltak, mégis kényszerűen a háziasság szerepébe kényszerültek, amely az ipari kapitalizmus fejlődésének alapját képezte. Az a mód, ahogyan a nők a szépségről gondolkodtak, legkorábban az 1830-as években kezdett formálódni, amikor a háziasság kultusza megerősödött, és megjelent a szépségindex fogalma is.

Az új technológiai vívmányok lehetővé tették a képek sokszorosítását divatábrák, dagerrotípiák, ferrotípiák és rotációs fényképnyomatok formájában, ezzel pedig megrajzolták a nők ideális megjelenésének képét. Az 1840-es években születtek meg az első aktfotók prostituáltakról, míg a század közepén kezdték el megjeleníteni a gyönyörű nőket hirdetések keretein belül. A középosztálybeli nők "elkülönített világát", amelybe bezárva éltek, elárasztották a klasszikus képzőművészeti művek másolatai, valamint a királyi szeretőket és a társasági szépségeket ábrázoló képeslapok.