Ez a vadonatúj mozifilm a kínzás és szenvedés témáját járja körül, és különlegessége, hogy Magyarország gyönyörű tájain készült.

Erre nem számítottunk: új főhőse lesz a következő Predator-filmnek?

Nem sok olyan videójáték akad, aminek több alkalommal is nekifutottam, és másodjára is ugyanolyan mértékű élvezettel játszottam végig. Az Until Dawn éppen ezek közé a kivételes darabok közé tartozik. A Supermassive Games alkotta meg, és a Sony adta ki 2015-ben PlayStation 4-re. Ez a játék mesterien ragadta meg a tinédzsereket gyilkolászó slasher műfaj lényegét, amit a későbbi években a fejlesztők próbáltak megismételni, de a The Dark Pictures Anthology és a The Quarry sem tudta megugrani azt a szintet, amit ez a klasszikus elért.

Az Until Dawn-játékban több ismert arcnak is örülhettünk, a Hősök egykori pomponlányának, Hayden Panettiere-nek, és a Mr. Robot felfedezettjének, Rami Maleknek, és bár ők is hozzáadtak ahhoz, hogy olyan érzés volt ezzel a játékkal játszani, mintha egy filmbe csöppentünk volna, a Supermassive alkotásának az adta a sava-borsát, hogy a döntéseinken tényleg életek múltak. A végére be lehetett úgy fejezni az Until Dawnt, hogy a finálét senki nem úszta meg élve, de addig jó néhány fordulat, megtévesztés, baltás gyilkosok, szörnyetegek és a hóval terített, veszélyes környezet próbálták a nyakunkat szegni.

A Shazam!-filmek rendezője, aki már a Lights Out és az Annabelle: Creation révén szerzett tapasztalatokat a horror műfajában, a Until Dawn-film bejelentésével kapcsolatban elég vegyes fogadtatásra számíthatott. Annak ellenére, hogy a játékadaptációt ígéretes előzetesekkel reklámozták, úgy tűnt, hogy a mozikba való bevonzása nem lesz könnyű feladat, főleg azok számára, akiket az Egy Minecraft film nem teljesen sikerült meggyőznie.

A kétkedők profétai szava valóra vált. Az Until Dawn filmes feldolgozása legnagyobb hibája, hogy az amúgy izgalmas időhurkos narratívát nem képes 15 percnél tovább élvezetesen prezentálni. Ráadásul, mintha szándékosan tette volna, pofon vágja a saját fanbase-ét, így joggal pályázik a legrosszabb magyar horrorfilm címére.

Az április 24-től a hazai mozikban látható Until Dawn története onnan indít, hogy egy Clover nevű fiatal lány az exét, Maxet, valamint a cserfes, biszexuális Ninát, az ő szépfiú barátját, és a szabadidejében a túlvilággal csevegő Megant magával rángatja, hogy közös erővel keressék meg eltűnt tesóját, Melanie-t. A szedett-vedett csapat videóüzenetekből próbál a leányzó nyomára bukkanni, de amikor egy benzinkúton belebotlanak egy ijesztő öreg fazonba, és egy olyan ház fogságába kerülnek, ahol láthatóan megállt az idő, egyik pillanatról a másikra egy kicsit túl forróvá válik a keresőhadjárat.

A fiatalok egy sötét és viharos éjszakán menekülnek egy bohócmaszkos elmebeteg elől, aki a rémálmaikban kísérti őket. Másnap, a következő kaland során egy félelmetes boszorkány emeli őket a levegőbe, míg a harmadik éjszakán zombiszerű lények verik a kopogtatóikat az ablakon. Mindezen borzalmak közös vonása, hogy hőseink minden alkalommal életüket vesztik, és az idő visszafordul, lehetőséget adva számukra, hogy újra kezdjék a rémálmokkal teli játékot. A kérdés csupán annyi, hogy meddig bírják a küzdelmet: vajon elérik-e a hajnalt, vagy végleg a misztikus jelenség foglyává válnak?

Ahogyan már említettem, az Until Dawn legnagyobb problémája az időhurkos koncepciójának megbicsaklása. Ha David F. Sandberg és csapata egy kicsit kreatívabb és ügyesebb lett volna, létrehozhattak volna egy olyan élményt, ahol minden éjjel egy új, különböző horror-alstílus támad a főszereplőkre. Képzeljük csak el: egyik éjjel slasher elemekkel találkoznak, másnap meg szellemek és kísértetek veszik körül őket – ezzel folyamatosan felforgatva a zsánert, és egy kis nosztalgiával kacsintva a nagy klasszikusokra. Ehelyett azonban a rendező és csapata a videojáték mitológiájának újraértelmezésére összpontosított, ami sajnos nem hozta meg a várt eredményeket.

Kiborító élmény volt. Röviden így tudnám összefoglalni a benyomásaimat a moziból való kijövetel után. Nem elég, hogy a főszereplők, köztük Rami Malek, aki Freddy Mercury stílusában ragadt meg, nem tudták megugrani a színészi lécet, de még az is hiteltelen volt, hogy baráti társaságot formálnak meg. Persze, Ji-Young Yoo által életre keltett Megan érdekes karakter, de a többiek egytől egyig olyanok, mintha egy új Sikoly film meghallgatására készültek volna, de nem kapták meg a szerepet, így az Until Dawnra kellett szorítkozniuk. Ella Rubin, aki Clovert alakítja, tökéletes példája ennek a jelenségnek; a horrorfilmben ő a klasszikus scream queen megtestesítője.

Néhány pillantás a videójátékra, ami miatt az ember felkapja a fejét, inkább csak inzultusnak tűnik. Különösen sajnálatos, hogy Peter Stormare karakterével, Dr. Hill-lel bánnak el, akit egy sablonos főgonosszá egyszerűsítenek, holott az Until Dawn játék egyik legmélyebb és legrejtélyesebb alakjáról van szó. A helyzetet tovább rontja, hogy a film és a játék világa, lore-ja és szabályrendszere egyáltalán nem illeszkedik egymáshoz, ami miatt az utolsó jelenet, amely egy végső csavart kíván becsempészni, inkább nevetségesnek hat a rajongók számára.

Nem kérek folytatást, ha nem feltétlenül szükséges, még akkor sem, ha az alacsony költségvetésből, mindössze 15 millió dollárból készült Until Dawn valami csoda folytán visszahozza a belefektetett pénzt. Nem meglepő, hogy sehol sem hirdetik ezt a játékadaptációt; inkább újra nekiugrom harmadszorra is az eredetinek, mintsem hogy újra szembesüljek ezekkel a tematikus wendigókkal, amelyek az Until Dawn-filmben kísértenek. Magyar nézőként talán érdekes információ, hogy a szörnyeket hazai színészek életre keltik, és a film boszorkánya, Hermányi Mariann, a Hunyadi Színházból érkezik, de az Until Dawn megváltásához ez még mindig csepp a tengerben.

Nincs miért izgulni, hiszen a másfél órás filmben bőven találkozhatunk olcsó jumpscare-ekkel. Azonban azok annyira hasonlóak egymáshoz, hogy miután pár nagytotálban feltűnt a szokásos zombi, már csak unottan nézünk az óránkra, néha pedig elnyomunk egy nagy ásítást.