Emlékezzünk Tardos Jánosra (1953-2024), a Magyar Újságírók Országos Szövetsége kiemelkedő tagjára. Az ő munkássága és elhivatottsága nem csupán a szakmában, hanem az egész közéletben maradandó nyomot hagyott. Tardos János példája mindannyiunk számára insp
Az első hanukai gyertyák meggyújtásának estéjén, vagy ha úgy kényelmesebb, éppen karácsony napján távozott közülünk kedves barátunk és munkatársunk, Tardos János.
Hanuka és karácsony, magyar és francia – e kulturális sokszínűség határvonalán élt, egy olyan világban, ahol a hagyományok és a modernitás összefonódnak. Ugyanakkor a szakmai életében már régóta alig-alig talált magának teret. A mai sajtó világában, ahol a gondolkodás és a véleménynyilvánítás egyre inkább háttérbe szorul, a gondolatébresztő, határozott hangú egyének, akik még képesek írni is, szinte eltűntek. Az újságírás mára iparosított munkává vált - hogy ez jó vagy rossz, az már más kérdés. Így hát egy régi vágású bohém, akinek szabadszájúsága és krakéler természete volt, érthetően nem találta a helyét ebben az új világban. De különösebben nem is búsongott emiatt; ahol csak tudott, megörökítette a megható családi történeteket, a múlt évtizedek - az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek - életképeit, és az utóbbi években a Balaton-felvidék történetét kutatta, külön figyelmet szentelve az ott egykor élt zsidók sorsának. Igen, modora sokszor érdes volt, és könnyedén, igazságtalanul sértett meg embereket, ugyanakkor a legfigyelmesebb és legodaadóbb barátok egyike tudott lenni, ha akart. Sokan tudtuk, hogy nem mindig akarta, mert az érzelmeit sokáig titkolta, így néha nyers maradt, akkor is, amikor kedvességre vágyott. Azok, akik felfedezték ezt az oldalt, és sokan voltunk, akik rájöttünk, igaz barátokra leltek benne.
János élete már korán a sors különös irányvonalát követte, amely végül az újságírói pálya felé terelte. Édesapja, Tardos Tibor, aki íróként és újságíróként vált ismertté, a francia emigrációból tért haza, hogy a Szabad Népnél részt vegyen a kommunizmus építésében. A francia ellenállásban tanúsított bátorságáért Becsületrendet kapott, amelynek díszes oklevelét János egyfajta szarkazmussal a vécéjében függesztette ki. Apja később a Rákosi-rendszerrel szembeni ellenállás élharcosává vált, részt vett a Petőfi-körben, a forradalom eseményeiben, majd börtönbe került, végül újra emigrálnia kellett. János, mint kisfiú, sosem tudta feldolgozni édesapja hiányát; édesanyja, aki szintén újságíró volt, a Kádár-kor nyomása alatt szépen lassan felmorzsolódott, férje távollétében pedig még inkább elveszett a mindennapok szürkeségében.
János, bár látta, hogy ez meglehetősen rögös pálya, s még börtönbe, száműzetésbe is lehet kerülni miatta, mégis újságíró lesz. Magyar Rádió, majd a Népszava. Nos, a hetvenes évek sem igazán voltak alkalmasak arra, hogy egy szabad szellemű, lázadó ifjú kiteljesedhessen. Akadtak kiváló elmék, akik beálltak a sorba, mások megtanultak a sorok között írni, és maradtak, akik lázadtak, az első nyilvánosságban, amennyire lehetett, vagy az ilyen szempontból szabadságot adó szamizdatban. János, ahogy akkor mondták, disszidált, a "szabadságot" választotta. S bár - részben Párizsban élő édesapjának köszönhetően - igen jól megtanult franciául, végül is egy reklámújságnál lesz tördelő, bár eleinte inkább csak szobafestő. Aztán Méray Tibor maga mellé veszi, és a párizsi Irodalmi Újság kiadása körül teheti hasznossá magát. Beszámol a magyar demokratikus ellenzék működéséről, és mind többet foglalkozik már akkor is azzal, hogy elmondja az igazságot 1956-ról.
A rendszerváltás utáni időszakban, amikor a régi Magyar Nemzetet egy francia, nem éppen liberális nézeteket valló kiadó vette át, hazahívják "műszaki igazgatónak". Első látásra ideálisnak tűnik a választás, hiszen ő mesterien beszél franciául, és ellentétben a helyben maradt újságírókkal, már szerzett tapasztalatokat a szerkesztőségi számítógépes rendszerek terén. Magas fizetés, kényelem, megbecsülés – mindez csábítóan hangzik. Ám hamar kiderül, hogy a politikai irányvonal és a változó vezetés nem igazán passzol az ő nézeteihez. Ezután az akkoriban formálódó Magyar Narancs felé fordul, ahol végre otthonra talál. Itt új barátokra lel, és az ivócimborák jelentős része is innen kerül ki. Az "ivócimbora" kifejezés nem bántó – a régi jó időket idézi, amikor az újságírók a lapzárta után összegyűltek, hogy együtt étkezzenek, igyanak, és megvitassák a legfontosabb eseményeket. Ma már ezt a fajta közösségi élményt team buildingnek hívják, de messze nem olyan szórakoztató, mint egykor volt.
Aztán a Mancs után Magyar Hírlap, Világgazdaság - ezeknél egy időben tördelőként is dolgozik -, aztán Aero Magazin. Mert egy szép nap ráébred arra, hogy őt mindig is a repülés érdekelte. A szakcikkeken kívül egy időben az Airbus magyarországi sajtósa - de mire beindul az Airbus nagy itteni üzlete, persze már kipenderítik.
Az utóbbi években a régi Népszabadság, a viszont.hu online portál és a Pesti Sólet hasábjain számos mélyreható és alapos írás látott napvilágot, amelyek gyakran kifejezetten érzelmekkel teli reflexiókat nyújtanak. Ezek a cikkek a múltra, a szülői szerepekre és a történelem igazságtalanságaira fókuszálnak. Az új technológiák előnyeinek köszönhetően pedig a Facebookon egy lelkes és aktív olvasótáborra találtak, akik osztoznak a gondolatokban és élményekben.
Őt is számos igazságtalanság érte. Édesanyja, öccse korai halála, és legfőképpen szeretett felesége, Gömöri Judit kollégánk méltatlanul korai elvesztése, akit az utolsó pillanatig odaadóan ápolt. Sok minden történt vele persze még Judit halála után, nagyszerű lányokkal került kapcsolatba - hú, de milyenekkel! -, de valahogy mindig azt véltem időnként nehezen magyarázható lépései mögött, hogy fél valakit nagyon közel engedni magához, túl közel - mert mi van akkor, ha elveszíti.
Hát most mi, a barátai, így jártunk.
Valóban döbbenetes, hogy még a legkedvesebb és legvidámabb emberek is hirtelen eltávozhatnak közülünk. És most itt állunk, szembesülve ezzel a valósággal.
