Bármit is tegyetek, János, a valóság már rég nem titok; mindenki tisztában van vele.

A kormány szisztematikusan igyekszik elrejteni az igazságot, remélve, hogy senki sem jön rá, milyen körülmények között létezünk. Ám a valóság hangja végül mindig áttör a zűrzavaron.

Lázár János megkérdőjelezte, hogy miért foglalkoznak a széles tömegek egy, a számukra érdektelen vonat késésével. Szerinte felesleges térképre vinni a vonatok késéseit, hiszen aki egyszer is megélt már késést, az tökéletesen tisztában van a helyzetével. Ezt a megállapítást a megszokott magabiztosságával tette, hangsúlyozva, hogy az ilyen információk nem nyújtanak valós értéket az utazók számára.

Természetesen, János, igazad van. Engedd meg, hogy néhány hasonlóan mélyreható gondolatot hozzak a témához, amelyek talán segíthetnek a jövőbeni önértékelésben. Az, aki csípőprotézisre vár, jól tudja, hogy 2034-re kapott időpontot – ez nem csupán egy szám, hanem egy élethelyzet, amely türelmet és lemondást kíván. Azok, akiknek a családja kórházi fertőzés, műhiba vagy hanyagság következtében vesztette el szerettét, pontosan tudják, miért nem ölelik már szüleiket – ez a fájdalom mindennél mélyebb. Akiknek a gyermekei funkcionális analfabéták, szintén tisztában vannak azzal, hogy a közoktatás nem teljesítette a feladatát; ehelyett ahelyett, hogy támogatást nyújtottak volna, sokszor csak megbélyegezték őket. Ezek a tapasztalatok nem csupán statisztikák – élő, lélegző valóságok, amelyek rávilágítanak a rendszer hiányosságaira és a társadalmi felelősségvállalás fontosságára.

Természetesen, János, mindannyian tisztában vagyunk ezzel, akik részt veszünk a dologban.

Elmondhatjuk, hogy szinte mindannyiunkat érint valamilyen módon az a sokszor elhanyagolt ügy, amelyeket a magyar állam, különféle intézmények vagy szervezetek hivatott volna kezelni, de valahogy mégsem sikerült. Hát, gyerekek, ez van, miért is idegeskednénk? Ugye, János, ezt akartad kifejezni? Kinek is lenne köze egy elhunythoz, egy nehéz sorsú diákhoz, egy megrokkant nyugdíjashoz vagy egy vonatozó egyetemista életéhez? Tényleg, mi közünk van bármihez ebben az országban?

Nagyon sok.

A kormány már lassan 16 éve következetesen titkolja az adatokat és információkat. Az elején ez csupán olyan elvetemülteknek tűnt fel, mint én, amikor például az uniós támogatásokról szerettem volna részletes statisztikákat látni vállalatméret és földrajzi elhelyezkedés szerint. Ne adj isten, akár egy olyan tanulmányt is, ami a támogatások hatását és megtérülését elemezné. Vagy kíváncsi lettem volna arra, hogy hány vállalkozás vette igénybe az adott kedvezményeket a társasági adóban, és hogyan alakult a személyi jövedelemadó befizetése a jövedelmi tizedek szerint. Szóval, csupa "érdektelen" dolog, ami valójában sokat elárulna a rendszer működéséről.

Aztán mind nehezebben lehetett például közbeszerzési statisztikákat szerezni, nyertesekre, projektekre szűrni. Ma már Strasbourgban kell kiperelni, hogy mennyibe is kerül a Budapest-Belgrád vasútvonal. Az állami intézmények működése áttekinthetetlenné vált, és ezek az intézmények ma már arra sem válaszolhatnak önállóan, hogy mire válaszolhatnak önállóan. Fogalmunk sincs, mennyi támogatást kapnak az önkormányzatok, mennyi pénz megy kiemelt beruházásokra, stratégiai fejlesztésekre. Nem tudjuk, hogyan és miért lesz valaki tankerületi vezető vagy iskolaigazgató és mennyiért.

A létminimum számítása immár a múlté, így nem rendelkezünk pontos információkkal arról, mennyi pénz szükséges a mindennapi megélhetéshez. Az is kérdéses, hogy a nettó minimálbér hogyan viszonyul ehhez az ismeretlen értékhez. A jövedelmi tizedek szerinti statisztikai elemzés eltűnt, helyét a jövedelmi ötöd vette át, amely szélesebb spektrumot ölel fel, de ennek következtében nehezebb megérteni, mennyire is gazdag a gazdag, és mennyire szegény a szegény. A szegénységi statisztikákban olyan mértékű eltérések találhatók, hogy az már szinte a Holdról is észlelhető — és nem meglepő módon a számítások nem lefelé, hanem felfelé hibáztak.

Ha nem lenne kötelező az Eurostatnak adatokat szolgáltatni, elképzelhető, hogy a KSH nem tenné közzé a GDP és az inflációs számokat, vagy a kormány megakadályozná ezt, hivatkozva a szuverenitás védelmére. Ha pedig az államadósság alakulásáról nem lenne kötelező beszámolni, valószínűleg nem is tudnánk, hogy éppen 63,55 ezer milliárd forintnál tartunk.

A kormány szándéka, hogy teljes mértékben elkerülje, hogy az ország helyzete bármilyen formában leírható legyen; hogy egyetlen szám vagy statisztika se adja vissza azt, milyen életet élünk itt.

Ha nem léteznek kórházi várólisták, akkor a csípőműtétre várakozás kérdése el is tűnik, Karcsi bácsi pedig csupán a balszerencsés helyzet áldozata. Ha nem végzünk felméréseket az elkerülhető halálozásokkal kapcsolatban, akkor nem állítható, hogy a lakosság élettartama években mérhetően megnövekedhetne; csupán Katikának volt rossz napja. Ha nem elemezzük a lakosság vagyoni és jövedelmi helyzetét decilisek szerint, és nem ismerjük a különbségeket a legfelső tized és a többi csoport között, akkor Jóska csak irigykedik. Ha nem látszik, mennyire késnek országosan a vonatok, akkor azok nem is késnek, csupán Cilike túlságosan érzékeny. A pech, irigység és hisztéria áldozatainak pedig nem érdemes és nem is szükséges figyelmet szentelni.

Nagyon frusztráló lehet, hogy az Eurostat nyilvános adatai nem titkolhatóak el. Ezekből világosan kiderül, hogy Magyarországon a vásárlóerő a legalacsonyabb, így hazánk hivatalosan is az Európai Unió legszegényebb állama. A múlt héten nagy port kavart ez a térkép, és érkeztek rá meglehetősen gyenge indoklások is, például az, hogy a németek és a románok hitelből fedezik a fogyasztásaikat, ezért olyan magas a vásárlóerejük.

Biztosan a németek és a románok is nagy gondban vannak, ám ezek mellett sajnos az van, hogy Magyarországon jelentős mértékben nőtt a lakosság hitelállománya, úgy a lakáshiteleknél, mint a személyi kölcsönöknél - Lázár János bánatára a jegybank beszámol erről. Tehát betű szerint az a helyzet, hogy a magyar lakosság úgy sem tudja biztosítani a lakhatását és fenntartani korábbi fogyasztását, hogy mind nagyobb mértékben adósodik el. És ugyanezen módszertan szerint tíz éve még nem voltunk utolsók, húsz éve meg aztán főleg nem.

Ezek a számok azért kulcsfontosságúak, mert a lakosság közvetlenül érzi a hatásukat a saját életében. Nem csupán az én pechem, hanem a vasúti közlekedés válságos állapota az, ami sokak életét megnehezíti. Nem csupán én vagyok szerencsétlen helyzetben, hanem a kórházi ellátás színvonala is megkérdőjelezhető. Nemcsak én érzem a szegénység súlyát, hanem mindannyian, akik e körülmények között élünk. Persze, a kormány nem szeretné, ha ez a valóság mindenki számára nyilvánvalóvá válna.

De most már késő. Már mindenki tudja, hogy a MÁV egy rakás szar. Egyebek mellett azért szar, mert Lázár János leállíttatta a mozdonybeszerzéseket, ezért most ha lerohad egy negyvenéves Szili mozdony valahol, akkor nem lehet mit a helyére rakni, és a Nosztalgiától is már rég kölcsönkérték a hatvanéves Nohabokat vontatásra. Egyebek mellett azért szar, mert Mészáros Lőrinccel kellett építtetni és felújíttatni a pályát, ami vagy karbantartás híján pár év után elkezdett romlani, vagy szakértelem híján nem sikerült a bizbert kiépíteni, így sehol az országban nem tud 160-nal menni semmi, legfeljebb fél percekre. Ehhez képest Lengyelországban szupervonatokat mutatnak be.

Már régóta mindenki tisztában van vele, hogy az egészségügyünk közel sem a csúcsformáját hozza. Persze máshol is vannak problémák, de ez vajon kit tud megvigasztalni? Szinte mindenki észrevette, hogy a közoktatásunk is hasonlóan elkeserítő képet mutat. Miközben más országokban azon töprengenek, hogyan integrálják a mesterséges intelligenciát az oktatásba, mi inkább a telefonokat száműzzük az iskolákból, miközben még mindig a 'A kőszívű ember fiai'-t erőltetjük kötelező olvasmányként. Ráadásul a gazdaságunk fellendülése is olyan, mint ha egy papírsárkányt próbálnánk az orkán erejével a levegőbe emelni.

Már régóta köztudott, hogy a magyar lakosság az unió legeladósodottabb csoportjába tartozik. Elég csak átlépni bármelyik szomszédos ország határát, és az ember szembesül a valósággal: a boltok polcain serrano sonka és többféle parmezán sorakozik, míg itthon a választék sajnos javarészt szalámivégből, párizsiból és sajtjellegű ömlesztett termékekből áll. Mert ott megengedhetik maguknak, hogy a minőségre és a változatosságra költsenek, míg nálunk az alapvető élelmiszerek is gyakran a legolcsóbb megoldásokra szorítkoznak. Ezt már mindenki tudja, János.