"Ha nem hordasz magadnál erős, biztos elköteleződést, akkor nem vagy igazán vőlegény" - így szövődtek a romantikus szálak a fonókban.

Pergő orsó, sistergő pamutszálak, meredező guzsaly, egy-egy félszeg mosoly, összekacsintás, lopott csók. Túlerotizált, provokatív modern világunkban már nehezen hangolódunk rá azokra a finom (persze ettől még pajzán, sőt esetenként egészen obszcén) szexuális üzenetekre, melyek átszőtték egy eltűnt világ szinte minden életterületét, még a munkát is. A fonókban tulajdonképpen minden erről szólt, a fonás mondhatni csak díszletként szolgált. Bánosi Eszter írása.

Hajdanán a falusiak a hosszú hideg téli estéket úgy próbálták átvészelni, hogy fonalat fontak, így karácsonyig a munka legjavát letudták. Ezeken a hosszú éjjeleken a falvak kívülről csendesnek tűntek, de odabent, a fonóházakban zajlott az élet. A fonók nemcsak a társas munka, a kaláka színterei voltak, de a szórakozásé is, ahol gyakran szövődtek szerelmi kapcsolatok.

"A 18-19 éves legénynek és a 15-16 esztendős lánynak először rendszerint a fonóban nyílik meg a szíve.

Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás, vagy hozzá jó szó a lány részéről, s a parasztlegénynél csak az ilyenkor tapasztalható szolgálatkészség, mellyel pl. az elejtett orsót a fürge, dolgos kacsóba visszajuttatja, rendszerint a szív megmozdulását jelenti" - festi le a fonók ismerkedős hangulatát Kürti Menyhért ciszterci szerzetestanár 1910-ben.

A hagyományos paraszti közösségekben a férfiak és nők közötti érintkezést szigorú normák övezték, ám a fonók világában ez a merev szabályrendszer némileg fellazult. Ezek a közös összejövetelek nem csupán a munka, hanem a szórakozás színterei is voltak, ahol a szerelmi dalok és történetek gyakran arról árulkodtak, hogy a fiatalok szívüket-lelküket megnyitva készülnek az érzelmi közeledésre. Az esték sokszor pajkos mulatságokkal teltek meg, amit a közösség elfogadott, különösen, ha a cél a megfelelő házastárs megtalálása volt. A fonókban olykor még a csók és a közeli testi érintkezés is belefért, míg a falu más részein az ilyen viselkedést erősen elítélték. Itt tehát a hagyomány és a vágy furcsa táncot járt, miközben a fiatalok próbálták megtalálni a helyüket a szigorú keretek között.

A fonás régen egyértelműen a női világ privilégiuma volt, és aki férfi lévén mégis e tevékenységbe kezdett, azt az asszonyok és lányok gúnyos mosollyal illeték: "elfonja a bajuszát" – hangzott a szarkasztikus megjegyzés. A férfiak szerepe a fonás körüli munkában csupán a szükséges eszközök, mint például a guzsalak elkészítésére korlátozódott. Érdemes megjegyezni, hogy a guzsalynak nem csupán praktikus, hanem erotikus többletjelentése is volt. Gondoljunk csak bele:

A férfi egy gazdagon díszített rudat formázott, melynek minden egyes részlete az ő kreatív lelkének kifejeződése volt. Ezt a különleges szerszámot a kiszemeltje számára készítette, remélve, hogy a rúd varázsa elnyeri a lány tetszését. A nő, amikor a rúdról lehúzta a kócot, szinte megérezte a férfi gondolatainak árnyalatait, mintha a rúd maga mesélne a vágyairól. A kóc eltávolítása után a fonal pödörjének folyamata újabb szabad és színes asszociációkat szült benne, hiszen a fonal nem csupán anyag, hanem a lehetőségek szövevénye, amely összeköti őket, miközben a jövőjük fonalát szőtték.

A lányok fonás közben izgatottan várták, hogy a legények végre megérkezzenek a házhoz. Az izgalom a levegőben vibrált, és ők alig várták, hogy végre felállhassanak a guzsalytalpról, amit unomfának vagy bánatfának is hívtak, annyira kényelmetlen volt rajta ücsörögni.

Hogy oldják a munka feszültségét, ugratták egymást vagy daloltak, amikor pedig megérkeztek a legények, elindult a rejtjeles üzengetés. Míg magasabb körökben legyező segítségével fejezték ki mondandójukat egymásnak a fiatalok, addig a fonókban orsóval "morzéztak" - az elitebb társadalmi rétegeknél azért kevésbé indirekt módon. Ilyen üzenet volt az orsó "véletlen" leejtése a lánynak tetsző fiú lábai elé.

Előfordult, hogy a legények akarattal szakították, lökték le az orsót, és amelyikük felkapta, annak csókkal kellett kiváltania az orsót.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Ez persze konfliktusokat szült, amikor a leejtett orsót nem az a fiú emelte fel, akinek a lány szívét adta volna. Így a szegény srác csók nélkül maradt, és dühében magával vitte az orsót. Bosszúból aztán kihúzgálta, lemotollázta róla a fonalat, majd üresen, gúnyos mosollyal adta vissza a lánynak.

A fonóházban a helyek elrendezése nem csupán praktikus célt szolgált; mélyebb jelentéseket is hordozott. A lányok rendszerint a fal mentén foglaltak helyet, így szabadon hagyták a szoba közepét, ahol a játékos jelenetek zajlottak. A legügyesebb lány egy különleges pozíciót, a "tetsző helyet" foglalhatta el, közvetlenül az ajtóval szemben, ami kiemelt státuszt jelentett számára. A szélső ülések szintén fontos szerepet játszottak: ide azok a kívülállók ülhettek, akik nem tartoztak a közösséghez. Egyes falvakban a szélen helyet foglaló lányoknak már házassági szándékú szeretőjük volt, míg az ajtónyitogató lányok is itt helyezkedtek el, hogy az érkező fiúkat beengedjék az utcáról. A legények először az asztalnál és a tűzhelynél telepedtek le, majd fokozatosan csatlakoztak a lányokhoz. Az ablakos falnál elhelyezkedő "leső helyeken" szintén lányok ültek, akik kíváncsian lesték az utcát, várva, hogy megérkeznek-e már a fiúk. E helyzetek és elrendezések mind hozzájárultak a fonóház élénk társasági életéhez, ahol a közösségi kapcsolatok és a romantikus szálak szövevénye folyamatosan alakult.

A nők csoportosan vonultak a fonóba, a hónuk alatt a kettéhasított guzsalyat szorongatva. A munka közepén hirtelen dalra fakadtak, hogy üzenjék a férfiaknak: itt az idő csatlakozni a fonóhoz. A dalok természetesen nem csupán a fonásról szóltak, vagy ha igen, akkor csak látszólag, hiszen sokkal inkább a párválasztásról és a vágyakozásról meséltek: "Hej tulipán, tulipán, / Teljes szegfű, szarkaláb, / Tele kertem rózsával/zsályával, / Szerelemnek lángjával."

A kiházasító dalok nemritkán tréfás, enyelgő, csipkelődő stílusban adták a fiúk tudtára, hogy melyik lány érdeklődik irántuk. A lányokat barátnőik gyakran igen kínos módon noszogatták az ismerkedésre, "nótába hozták", hogy összeboronálják a legénnyel:

Este érkezik, a hűvös szellő fúj, A szerelem kereke vidáman pörög, [Lány neve] táncol benne, szívből ragyog, [Fiú neve] mosolya rátündököl, mint a napfény a hóra.

Amikor a fiúk késve érkeztek a fonóba, felcsendültek a legényváró dalok. "Késő este van már, nyolc óra múlt, / Az én drága kis angyalom még mindig nem jött. / Talán haragszik, vagy beteg, vagy csak nem szeret, / De így hát, édes kis angyalom, most távol vagy tőlem."

Nem csak a dalok, a mesék mélyén is a másik iránti érdeklődés és várakozás rejtőzött. Az idősebb asszonyok leginkább olyan meséket mondtak a fiataloknak, melynek hőse a fonó lány, aki szerelemre vágyik, de türelmetlensége vagy meggondolatlan és elhamarkodott kijelentése miatt végül az ördög vagy a halott legény menyasszonyává válik:

A leányka útnak indult, elhatározta, hogy a fonóba látogat. Amint leült a lócára, észrevette, hogy a többiek mind egy-egy legényt fogtak maguk mellett, míg ő magányosan ücsörög. Szíve mélyén hatalmas szomorúság fogta el. Keservesen gondolt arra, hogy bárki jöhetne, akár egy ördög vagy más furcsa lény, csak egy legény legyen már mellette!

Gondolatjára bement egy szép legény az ajtón, leült melléje a lócára. Oszt ahogy ott ült, úgy udvarolgatott.

A lány boldogságában annyira elragadtatta magát, hogy az örömét kifejezve a kezében tartott kis tárgyat is elejtette. Mikor lehajolt érte, észrevette, hogy a gyönyörű ifjú lába lólábként görbül. Jaj, de megilyedt ettől! Gyorsan megragadta a guzsalyát, és sebesen futott haza, ahol az ajtaját szorosan bezárta. De az ördög már ott ácsorgott az ablak alatt, és cinkosan szólt: "Gyere ki, kicsi szívem, gyere ki, drága gyöngyöm, itt kint a harmat csillog a földön!"

A nótázás és mesemondás után gyakran a lányok táncra perdültek, vagy éppen játékra adták a fejüket. Ezek a játékok nem csupán szórakozást nyújtottak, hanem a fiatalok közötti ismerkedést is elősegítették. Például a kosárjáték, ahol az osztó a lány számára ajánlotta a fiúkat: - Megy a kosár! - Mi van benne? - Aranyalma, aranydió, aranypohár és hasonlók. A fiú neve pedig a kosár mélyén rejtőzött. A lány válasza sok mindent elárult: ha azt mondta, hogy a fiú a kötőjébe vagy az ágyába kerül, az egyértelmű vonzalmat jelezett. Viszont ha azt felelte, hogy „szedek neki tüskét”, az már egyértelmű elutasításnak számított, amely a fiatalok közötti játéknak nemcsak a szórakoztatás, hanem a kapcsolatok szövevényes szövetét is szőtte.

A Tetszikezés és a szomszédkázás nem csupán egyszerű játékok voltak, hanem a fiatalok párválasztásának izgalmas rituáléi is. A lányok szépen sorban ültek, míg a mellettük helyet foglaló legények izgatottan várták a lehetőséget, hogy kifejezhessék tetszésüket. A bíró, mint a játék irányítója, sorra tette fel kérdéseit, miközben a levegőben vibrált a feszültség és a remény.

- Tetszik-e a szomszéd? - Tetszik! - Kiállasz-e érte... pacsit? - Ki!

Ekkor a bíró egy fakanállal vagy más eszközzel a tenyerébe sújtott, pontosan annyiszor, ahány ütést indokoltnak tartott.

A Kútba estem játék nem volt annyira brutális, inkább a ma már ismert üvegezéshez hasonlított. Így hát, mondjuk, a Covid (vagy maradjunk a történelmi hűség mellett: spanyolnátha) idején nem igazán ajánlották a játékot. A csókkérő az ajtóban vagy a szoba közepén felkiáltott: - Kútba estem! (Bíró): - Ki húzzon ki? Ekkor a csókkérő megnevezett valakit, akit, miután megcsókolt, ő maga maradt a kútban, és most már az új kiválasztottnak kellett őt csókkal kihúznia.

Ha a fiúk fizikailag nem voltak jelen, a lányok különféle varázslatos praktikákkal próbálták megidézni őket. Az egyik legelterjedtebb módszer a csepűmágia volt, amely során a kender vagy len "kifésüléséből" származó hulladékot égették el. A lángok fölé emelkedő szöszgombolyag irányából következtetéseket lehetett levonni a lány szerelmi életére. Hasonló célt szolgált a szöszből készült bábuk meggyújtása is: ha a lány és a fiú bábui egymás felé dőltek, az egyértelműen kedvező jelnek számított.

Miközben ma már csupán a gyönyörű virágmintákat csodáljuk egy díszes kötényen, déd- vagy üknagyszüleink számára ezek a motívumok mélyebb üzeneteket hordoztak. Számukra a hímzés nem csupán művészet volt, hanem egy különleges, gazdag kódex, amelyet mindenki értett és használt. A tulipán nem csupán egy szép virág, hanem a termékenység és a nőiesség szimbóluma; a rózsa, a szeméremajkakhoz való hasonlósága révén, az érzékiség és a szenvedély megtestesítője. A szegfű és a szilvamag a férfi szeretőt jelképezte, míg a rozmaringszál a beteljesült szerelem és a házasság szent kötelékét szimbolizálta. E motívumokkal tele volt a mindennapi életük, és minden hímzett öltözék egy-egy titkos üzenetet rejtett.

Természetesen nem mindegy, milyen környezetben jelentek meg ezek a motívumok a ruházaton: a tulipán közepébe hímzett lándzsa például azt üzenhette, hogy "itt az idő, hogy feleségül vegyél".

A feleresztett kútgém, a nyitott ablakban pihenő tejesköcsög, vagy a kerítésre terített dunnahuzat mind-mind titkos üzeneteket hordoztak: a házas fiatalasszonyok így jelezték szeretőiknek, hogy szabad a gazda. Érdekes, hogy ezek a jelzések nem csupán a szeretők számára voltak egyértelműek, hanem a szomszédok is könnyen felfoghatták őket, akik aztán esetleg nem haboztak értesíteni a férjet a feleség "kalandjairól". A cséplés, amely a nemi aktushoz hasonló mozgással járt, szintén erotikus többletjelentéssel bírt: a csép a férfi, míg a csűr a női nemi szervet szimbolizálta.

Mivel a szexualitás túl konkrét megjelenési formáit elfojtották, érhető ennek a rengeteg elvont képnek a túlburjánzása, persze azért elődeink sem voltak mindig ennyire "átvitt értelműek". Valószínűleg nem kell túl sokat törnünk a fejünket azon, hogyan dekódoljuk a következő rigmusokat: "Ettem paszulyt egyenesen / Áll a csákány egyenesen! Hallod-e, te vőlegény! / Van-e nálad jó kemény? / Ha nincs nálad jó kemény, Nem is vagy te vőlegény!"

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Választhatsz"

"az a lány érzi csak boldognak magát, kinek lábaközit éjjel tapogatják".

Ugyanígy népmeséink sem mindig rejtették szimbolizmusba az erotikát. Azt például már egészen sokan tudják, hogy egyes értelmezések szerint a Békakirály békája a férfi nemi szervet jelképezi, de vannak ennél sokkal szókimondóbb történetek is. A pokol kályhafűtője című mesében egy huszárnak, miután sok lelket megvált a pokolból, három kívánsága lehet. Az utolsó kívánsága igazán léleküdítően hangzik: "ahol mi létezik a földkerekségen, én mindennel tudjak beszélni, legyen az fű, fa, kő, állat, víz, vér, vagy amihez én szólok, az énnekem felelni tudjon."

Ám a történet nem sokáig marad szokványos, és a huszár képességei váratlan irányt vesznek. Ahelyett, hogy a természet mélységeit kutatná vagy szellemi élményeket keresne a fák ölelésében, inkább egy merész és provokatív módszert választ: a nőiesség titkait firtatja, kíváncsian érdeklődve, hány férfi lépett már be a hölgyek életébe, ezzel kockára téve a társadalmi normákat és elvárásokat.

A társadalmi átalakulások következtében a fonók világa eltűnt, és az egykor természetes metaforikus kifejezések mára érthetetlen, megfogalmazhatatlan szimbolikává silányultak. Az erotikus utalások pedig elvesztették árnyalatosságukat, és konkrét, világos, sokszor akár tolakodó formát öltöttek.

Még mindig ott tartunk, hogy a másik vonzalmának megfejtése éppen olyan nehézségeket okoz számunkra, mint őseinknek. Sőt, a világos szimbólumok hiánya miatt talán még könnyebben elveszhetünk a kérdések és a nonverbális jelzések bonyolult útvesztőjében. Tényleg úgy nézett rám? Ha az ajkait játszadozza, az vajon azt jelenti, hogy tetszem neki? Vagy amikor felhúzza a bal szemöldökét, az már a randevúzásra utal? Ezek a dilemmák mindennapjaink részei, és a válaszok keresése igazi kihívást jelent.