**EMBERMESÉK (15) - A Szegényasszony Otthona:** Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban élt egy szegényasszony, akinek otthona nem csupán falaiból, hanem a szívében rejlő melegségből is állt. Az apró ház, amelyben lakott, egyszerű volt, de minden zug

Aki szegény, az a legszegényebb – mondta a költő, és a Szegényasszony pontosan ezt a sorsot élte meg: a legszegényebbet. Három kisfiú volt ugyan körülötte, de másja nem akadt. Se kutya, se macska, se rokon, se barát. A férje a háborúban veszett nyoma veszett, egy tank által elhelyezett aknára lépett, és csak véres rongyok maradtak utána, amelyeket Szegényasszonynak kellett eltemetnie. A három gyermeken kívül senki sem támogatta őt; még otthona sem volt. Albérletekben vándorolt, egyik helyről a másikra, sosem találva a nyugalmat, ahol a fiúk meg se szokhatták az iskolákat, mert mindig újra kellett iratkozniuk. De talán nem is bánták, mert néhány nap múlva úgyis megérkezett a következő költözés ideje. Noha a fiaiban nem volt sok öröme, a legkisebbik mégis különleges helyet foglalt el a szívében. Ő nem volt ugyan a legélesebb eszű, de szorgalma, csendessége és engedelmessége miatt mégis a mesék királyfiának tűnt, akivel talán egy napon még csodák történhetnek.

Hát így hányódott Szegényasszony, s közben mosta a város szennyesét. Merthogy mosónő volt. Akkor, amikor még nem létezett mosógép (vagy csak nagyon kevés), áztatni kellett a szennyest, szódás vízben, aztán kefével dörzsölni, dürückölni, szűk és levegőtlen mosókonyhákban, ahol a gőzben két ember nem látta egymást. Szegényasszony dörzsölte, öblögette, csavargatta, terítgette a mosott ruhát éveken, évtizedeken át, miközben a gőz kiszívta az arca pirosságát, a szódás víz lemarta a körmeit, a nedves ruha a testén száradt meg, estére gyakran belázasodott. De hát reggel újra menni kellett a leányinternátusba vagy a laktanyába, ahol éppen alkalmaztak mosónőt. Délután pedig még egy-egy családhoz is főzni, mosni, takarítani. S amikor holtfáradtan haza (haza? az albérletbe) baktatott, hát ott várta a főbérlő azzal, hogy szedjék a sátorfájukat s álljanak tovább.

A fiúk pedig... Hát azok lassan felnőttek, és a legénysorba kerültek, mint valami viharos tenger hullámai között. Szegényasszony nem sok boldogságot talált bennük, kivéve a legkisebbet, aki mindig hűségesen mellette állt. A legnagyobb fiúnak viszont a lustaság és a balfácánság volt a védjegye; ha néha a bűntudat munkára kényszerítette, az csak rombolás lett az eredmény. A középső fiú fiatalon a bor rabjává vált, és ha akadt is munkája, a pénzt olyan gyorsan elitta, hogy a szegénység köré zárta az egész családot. A kicsi viszont igyekezett, szorgalmasan dolgozott, volt állása, és minden keresett fillérjét hazaadta Szegényasszonynak, aki a háztartást próbálta fenntartani. De a bérleti díj és a két semmirekellő testvér minden forintot elnyelt. Szegényasszony gyakran sóhajtozott, hogy bárcsak lenne egy otthonuk... Ilyenkor a két nagyobbik fiú csak sunyított, és azt gondolták, hogy "anyánk csak tréfál". Azonban a kicsi egyszer csak megkérdezte:

- Ha kifogom az aranyhalat, milyen házat kérjek édesanyámnak?

A szegényasszony sóhajtott egyet, miközben a kicsi fia szemei csillogtak a vágytól. Horgászni sosem volt idejük, és a halak csak a mesékben ugrándoztak. Az aranyhal viszont mindig ott lebegett a fiú álmában, mint valami titkos vágy, amit csak ő tudott. De a kisfiú nem adta fel, makacsul kérdezte, hogy az anyja mit szeretne. Az asszony végül elmosolyodott, és így szólt: „Nos hát, ha már játszunk, képzeljünk el egy csodás házat! Olyat, ahol a nap mindig süt, a virágok folyamatosan nyílnak, és a fák alatt hűs árnyékban üldögélhetünk.” A fiú szemei még inkább felcsillantak, ahogy hallgatta az anyja szavait. „Tudod, kisfiam, abban a házban minden este mesét mondanánk egymásnak, és a szomszéd gyerekek is mindig itt lennének játszani.” A kisfiú elképzelte a házat, a színes kerítést, a kiskertet, ahol mindig friss zöldségek teremnek. „De mit szólnál, ha az aranyhal is ott lakna velünk?” tette hozzá lelkesen. Az asszony elmosolyodott, és még inkább belemerült a fantáziálásba, hiszen a játék mindig képes volt feledtetni a valóságot. „Akkor biztosan minden reggel csodás kalandok várnának ránk, és talán még a halak is segítenének nekünk!” Így hát a két álmodozó együtt szőtte tovább a mesés ház képét, miközben a világ körülöttük lassan eltűnt, és csak a fantázia maradt élénken vibrálóan a levegőben.

- Hát - fehér márványt... Azt nagyon szeretném - mondta. - De egy szürke vályogházzal is beérném - tette még hozzá. Tényleg beérte volna, de neki szegénynek még az sem volt. Így kénytelen volt egy albérletben örök nyugalomra szenderülni. Mert Szegényasszonyt végül legyőzte a mosókonyha.

A legkisebbik fiú fakeresztet faragott, hogy jelezze, hol nyugszik Szegényasszony. A sírhely szegényes volt, halála ugyanolyan puritán körülmények között érte, mint ahogyan élt. Eleinte a testvérek még gyakran látogatták az anyjuk hantját, de idővel csak a legkisebb maradt hűségesen a sírnál. Ő faggatta a közeli sírkőfaragót, mennyibe is kerülne egy méltó síremlék. Az ár borsos volt, és gyorsan kiszámolta, hogy havonta mennyit kellene félretenniük ahhoz, hogy talán egy évtized múlva összejöjjön a szükséges összeg. Beszélgetett a testvéreivel, de tudta, hogy rájuk nem igazán számíthat. Így hát maradt a deszkakeret a sír körül, és a fejfa, amelyet minden kétévben újra kellett cserélni, mert az idő kegyetlenül megdézsmálta.

Teltek az évek, mint a vízfolyás, és elérkezett a tízedik évforduló. A legkisebb fiú, szívében egy titkos reménnyel, összehívta bátyjait, hogy találkozzanak a temetőben, egy családi megbeszélés keretében. A testvérek megjelentek, mindannyian, ahogy a szokásos. A középső, aki mindig is a késlekedés nagymestere volt, fáradt léptekkel közelített a sírhoz. A legkisebbik fiú már ott állt, és uram, milyen csoda volt az, ami előtte állt! Egy gyönyörű, hófehér márvány síremlék, amelyet tíz éven át, hónapról hónapra, apránként gyűjtögetett. A sír, amely az anyjuk vágyát tükrözte, csodálatosan ragyogott, még ha műmárvány is volt, hiszen csak annyira tellett. Ott állt a többi sír között, mint egy fénysugár a sötétben, a Szegényasszony nyughelye, amely fenségesebbnek tűnt, mint bármelyik gazdag ember síremléke, és egyáltalán nem árulkodott arról, hogy egy elhagyott élet pihen itt, csendben és méltósággal.