Egy letűnt kor magyar színésznője rabolta el Kincsem gazdájának szívét, ezzel új fejezetet nyitva a sorsukban.

Kincsem, a legendás és verhetetlen versenyló gazdája nem sokkal élete közepén találkozott Ámor nyilával. Egyetlen komolyabb kapcsolata is tele volt különös és meglepő fordulatokkal.

Csak ritkán találkozunk olyan állatokkal, amelyek saját Wikipedia-szócikkel büszkélkedhetnek, de a magyar csodakanca, Kincsem, mindenképpen közéjük tartozik. Ha nem ismerjük a történetét, lenyűgöző versenyeredményeit, vagy a legendás barátságát egy istállómacskával, akkor is bőséges információra lelhetünk róla. Míg Kincsem neve sokak számára ismert, gazdája, Blaskovich Ernő, sajnos már sokkal kevesebb ember emlékezetében él. Pedig az ő élete is tele volt izgalmakkal és érdekes fordulatokkal, amelyek megérdemelnék a figyelmet.

Blaskovich Ernő nem csupán lovas, hanem mezőgazdász is volt, aki a tápiószentmártoni ménes alapítójaként vált ismertté nemesi család sarjaként. Az ifjú Ernő a lovak iránti szenvedélyét szinte a bölcsőből hozta magával, hiszen felmenői között tizenfouren büszkélkedhettek azzal, hogy valódi telivérek gazdái voltak. Ez a különleges elkötelezettség a lovas kultúra virágzó időszakában, a 18-19. század fordulóján, nem volt mindennapi jelenség. Kincsemet Kisbéren fedeztette, bár a híresztelések ellenére valójában Tápiószentmártonban született, Ernő későbbi saját birtokán, ahol a lovak iránti szeretete még inkább gyümölcsözővé vált.

Ernő nagyapja, Blaskovich József, a versenyló-tenyésztés szenvedélyének szentelte életét. Már 1827-ben, a Széchenyi István által szervezett első pesti lóversenyen diadalmaskodott egy fiatal, névtelen fekete kancájával. A hagyományok iránti elkötelezettsége nem csupán a versenyeken nyilvánult meg; Ernő apja, aki szintén József névre hallgatott, 1828-ban a Pesti Gyep megalapítását szentesítő aláírók között volt. A családban a lóversenyzés iránti szenvedély tovább élt: Ernő bátyja, Pál, neves kocsihajtóvá vált, míg Ernő maga alkalmi zsokéként, úrlovasként kelt versenyre.

Ernő, a négy bátyjával ellentétben, mindig is apró termetű fiú volt, és felnőtté válva is megőrizte kistermetűségét. Ám ez nem gátolta meg abban, hogy úrlovasként számtalan alkalommal diadalmaskodjon. Hivatását a lótenyésztés területén találta meg, ahol szenvedéllyel és elhivatottsággal dolgozott. Gócsáné Móró Csilla a Blackovichok világa című doktori disszertációjában részletesen kifejti, hogy szülei halálát követően Ernő, mint legkisebb fiú, örökölte a tápiószentmártoni családi uradalmat. Itt megalapította legendás ménesét, amely hamarosan híressé vált. Édesanyja hosszú életének köszönhetően, aki férje halála után is sokáig irányította a birtokot, Ernő lehetőséget kapott arra, hogy a családi örökséget továbbépítse és fenntartsa.

Ernő pedig nőtlen volt, míg testvérei családot alapítottak, és szükségük volt saját otthonra. Nekik emiatt korábban ugyan, de kisebb jelentőségű uradalmak jutottak a családi örökségből. A tápiói birtokhoz Ernő anyja halált követően jutott hozzá, munkásságának köszönhetően, melyet késbb unokaöccsei is folytattak, 80 generációnyi ló született itt, egészen 1944-ig folyamatosan tenyésztették Kincsem vérvonalát. A ménes és a birtok jelentős része azonban áldozatul esett az ország háborús feldúlásának, néhány évvel később pedig államosították.

Blaskovich Ernő élete végig agglegény maradt, bár akadt egy asszony, akivel megosztotta életét. Életét a mezőgazdaság, illetve a lovak és azok tenyésztése tette ki. Bár arisztokrata családból származott, a mezőgazdasági munkákból is részt vett, szántáskor, vetéskor és aratáskor a földeken dolgozott. Egyetlen alkalmat hagyott csupán ki élete során, amikor Kincsemmel Goodwoodban versenyzett.

A lovak iránti szenvedélye mellett a kutyák is különleges helyet foglaltak el a szívében. Harriereket és angol nyulászkopókat tartott, emellett falkavadászatokat szervezett, ahol a természet és a vadászat örömét élvezhette. Lovasként néha részt vett versenyeken, de nem ez volt a fő fókusza. Ennek ellenére, pályafutása során 25 futamban elért győzelmével mégis maradandó nyomot hagyott a lovas világban.

A Reáltanoda utca a kiegyezés utáni időszakban kiemelkedő fontossággal bírt, és ekkoriban a legdrágább utcának számított. A közeli Nemzeti Lovarda valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy e helyszín vonzó célponttá vált a költözők számára. A ház előtt a Zichy-villa és Széchenyi István budapesti palotája emelkedett, míg Ernő egyik bátyjának otthona is a közvetlen közelben található.

Ernő birtokában állt a 12-es számú, egyemeletes épület, mely a város egyik különleges ékköveként ragyogott.

Az ingatlan berendezésére nagy figyelmet fordított a számlakönyve szerint, két lovát adta el érte. Udvarán kutyáinak is saját kennelje volt, és a legendás ló, Kincsem is saját istállóval rendelkezett. A földszinten pedig élettársának, a kékszemű Lady néven ismert asszonynak saját birodalmat rendezett be.

Az ő által létrehozott helyiségek az emeleti szobákban találhatóak. A ház falait és szobáit lovas relikviák, plakettek és emlékek díszítik, amelyek a múlt gazdag történelmét idézik. Itt fogadta az egykori walesi herceget, VII. Eduárdot, valamint II. Vilmos és Milán szerb királyokat, továbbá XIII. Alfonz spanyol királyt is.

A földszinten egy, a közbeszédben csak ladynek nevezett, titokzatos hölgy lakott. Hivatalosan házvezetői minőségben került a házhoz az egykori színésznő, Szabó Karola. A hölgy azonban több volt, mint a személyzet első tagja, emiatt a pesti pletykák rendre foglalkoztak vele. Abban, hogy a kiegyezés fővárosi mindennapjaiban beszédtémává vált, minden bizonnyal szépsége és láthatatlansága is szerepet játszott. A szőke, kecses, kék szemű lány ugyanis 20 évvel volt fiatalabb a már középkorú Blaskovich Ernőnél.

Ernő szívvel-lélekkel őrizte a szerelmét, kapcsolatukat ma talán trendi, de korántsem kedvező kifejezésekkel illetnénk.

Szabó Karola szinte a falak közé zárva, a szabad mozgás lehetősége nélkül lakott itt a legendák szerint. Amikor eltűnt a színpadról, eleinte senkinek nem tűnt fel hiánya, ugyanis szakmájában nem sikerült annyira maradandót alkotnia, hogy hiányozzék a közönségnek. Ráadásul alig látta valaki azokon kívül, akik látogatóba érkeztek a Kincsem-házba, mert soha nem hagyta többé el az épületet. Lehet, hogy ennek saját döntése volt az oka, ám az is lehet - miként a pletykák szóltak -, hogy Blaskovich nem engedte ki szép szerelmét a városba.

Bár a Blaskovich-család és a barátok is tudták, hogy az egykori erdélyi származású színésznő több, mint házvezető, mégsem mutatkoztak soha nyilvánosan együtt. Kincsem gazdáját élete utolsó éveiben ápolta is az asszony, sőt, még a családalapítással is próbálkoztak, sikertelenül.

"Bájossága, kellemes modora, Blaskovichhoz való ragaszkodása, kiváló szellemi képességei messze meghaladták azt a nívót, amelyet betöltött állása, a házvezetőnői, megkívánt volna."

A Pesti Napló 1931. június 7-i számában megjelent cikk szerint "mindenki tudta", hogy a közel négy évtizeden át tartó kapcsolatuk jóval több volt, mint csupán egy alkalmazott és munkavállaló közötti viszony.

A korkülönbség egyre szembetűnőbbé vált kettejük között, így a boldog évek után kapcsolatuk fokozatosan egyfajta beteg-ápoló viszonnyá alakult. Karola a háztartás javait sajátjaként kezelte, és a család jogosan aggódott amiatt, hogy a legendás lovakkal felhalmozott vagyon elveszhet. Blaskovich azonban élete végén gondoskodott örökségéről, és végrendeletében emlékezett meg a nagy szerelemről is. Az asszony egy egész birtokot kapott, míg az uradalom és a lovak a családon belül öröklődtek; unokaöccsei, Elemér és Aladár vitték tovább a tápiószentmártoni birtok hírnevét és örökségét.

Mezőszilason vett egy ezerholdas birtokkal övezett kastélyt a számára, ahol később Karola az új családjával az államosításig élt. Karola Ernő halála után magával vitte oda a palota teljes ezüstkészletét új lakhelyére, emiatt aztán az örökösök be is perelték. Később férjhez ment, egy egykori katolikus pap vette el, aki szerelme miatt kilépett a papi hivatásból.