Benedek Szabolcs „Trolipornó” című műve egy provokatív és szórakoztató alkotás, amely a közlekedési eszközökön zajló mindennapi életet és az emberek között kialakuló kapcsolatokat állítja a középpontba. A mű humorral és iróniával fűszerezve mutatja be a v

A gondolatába is beleborzongott, hogy ő egyszer bármikor is ilyen házban lakjon. Azt a pár napot mindig átvészelte valahogy, még jól is jött kiruccanni a megszokottból, hogy majd odahaza elmesélhesse, a pesti rokonoknál járt, ám hogy ebben a házban bárki is jól érezheti magát... Elképzelhetetlennek tűnt. Hiszen kívül-belül annyira komor és sötét! A lépcsőházban helyenként csak egy-egy pucér villanykörte ad némi pucér fényt, a liftet börtönre emlékeztető vasrács öleli körül, a lépcsők és a folyosók kövezete annyira el van kopva, az ember minden pillanatban attól retteg, mikor csúszik el, málladozik a vakolat, a falak ridegek és vastagok, akár egy erődítményben, az udvaron beazonosíthatatlan, kiszáradófélben lévő fa kókadozik, a mennyezeten beázások penészfoltjai... Közben mindenütt az a dohos szag, amely ahhoz hasonlatos, mint amikor antikváriumban régi, padlásról eladott könyveket lapozgat az ember. A lakásokba is beissza magát, különben is, a lakás is csak egy fokkal barátságosabb: a plafon elképzelhetetlenül magasan van, az ajtók nagyok és nehezek, a parketta nyikorog, a fürdőben függöny, a szemközti ház pedig olyan közelre esik, hogy ha még egy kicsit nő és hosszabb lesz a karja, akár el is érhetné. De legalábbis megfoghatná a vezetékeket.

Az utca közepén, az ég felé nyújtózó, párhuzamos vezetékek vontatott árnyéka rajzolódott ki. Trolivezeték. Mennyire imádott trolizni! A pályaudvarról mindig ezzel az egyszerű, de kedves járművel utaztak ide. Sokkal inkább átszőtte a város szívét, mint a villamos rideg zötykölődése. Talán ez volt az egyetlen igazán örömteli élmény, amit Pestben talált. Na jó, a Várat azért nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Otthon nemhogy vár, de még egy dombocskát sem találni; ám az ő vágyai között ott lapult egy ilyen helyszín. De inkább csak belemerült a gondolataiba, mintsem hogy komolyan vágyakozzon utána. Számára a modern lakótelep és a nyolcadik emeleti, napfényes panellakás mindennél többet ért. Különösen nem cserélné el Krisztiánék régi, kopottas otthonára, amelynek falai tele voltak nosztalgiával, de a múltnak nem volt helye az ő világában.

Időnként mély szomorúság töltötte el az unokatesója iránt, amiért egy ilyen régimódi és barátságtalan környezetben kell élnie. Ott, ahol a lakás egyes részein még a legfényesebb napsütésben is világítaniuk kellett. Ugyanakkor észrevette, hogy Krisztián nem igazán igényel sajnálatot, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha így lenne. Unokatestvérek voltak, de a szüleik szavaival élve, olyanok voltak, mint a tűz és a víz. Hiába tartotta magát okosnak, hiába gondolták otthon, hogy ő a legokosabb az osztályban, Krisztián mindig úgy hatott rá, mintha mindent jobban tudna. Noha ő volt az idősebb – ha csak egy évvel is –, Krisztián mellett rendre kicsinek, jelentéktelennek és ostobának érezte magát. Még akkor is, amikor legbelül tudta, hogy bizonyos dolgokban nem Krisztiánnak van igaza, mindig engedett neki.

Némi mentsvárat az jelentett, hogy megpróbált idomulni, és olyankor ő is vagánynak és lazának igyekezett mutatni magát. Szerencsére az a pár nap hamar elment, anélkül hogy belefáradt volna a szerepbe. Véget ért az iskolai szünet ezen része, a szülei eljöttek érte, és ő visszatérhetett a megszokott környezetébe, a megszokott valójába, ahol elmesélhette a haveroknak, mi mindent csinált az unokatesójával Pesten.

Képzeljétek el, hogy egy este a srácok a legújabb felfedezésüket ünnepelték: pornót néztek. Természetesen mindez Krisztián zseniális ötlete volt, hiszen az ő gyűjteményében több régi film is lapult, de a többieknek még csak lejátszójuk sem volt. Krisztián szekrényének legfelső polcán egy rejtett kincset őrzött, egy doboz alján, amely tele volt elfeledett gyerekkori játékokkal. Azt mondta, az anyja sosem néz be oda, még akkor sem, ha takarít. A kazettához való hozzáférés igazi kalandot jelentett: a filmnézést mindig meg kellett szakítani, ha a távolban hallották a troli zúgását. Ilyenkor Krisztián az ablakhoz sietett, oda tapadt a sarkához, ahonnan senki sem láthatta, ő viszont tisztán látta, mikor érkezik az anyja a megállóból. Ha kiszúrta őt, azonnal ki kellett venni a kazettát, és visszahúzni a rejtekhelyre, de ha nem, folytathatták a filmet, egészen a következő troli érkezéséig. Az izgalom és a feszültség mindig ott lógott a levegőben, ahogy a titkos felnőtt világ határvonalán egyensúlyoztak.

Krisztián állítása szerint soha nem fordult elő olyan, hogy a kazetta beszorult volna a lejátszóba. Mármint eddig nem. Igazából nem állítás volt, hanem számonkérés, ordibálás, kétségbeesett fenyegetődzés. Hol a kazettakiadó gombot nyomta veszettül, hol a készülék tetejét ütötte. Hiába, a lejátszó megmakacsolta magát. Ő egyre csak azt hajtogatta, hogy de hiszen ugyanúgy csúsztatta be a kazettát, ahogyan Krisztián mutatta, és ahogy eddig is, ám a percek múlásával az unokatestvére egyre dühösebb és ingerültebb lett.

Végül letelt a kegyelmi idő, nyílt az ajtó, és ezúttal nem az anya jött haza, ami különösen veszélyes volt, mivel Krisztián állítása szerint (csak utólag esett le neki, hogy péntek van) az apja szokott a leggyakrabban videót nézni - mármint rajta kívül -, és simán meglehet, hogy most is, hogy korábban hazatért a melóból, betesz egy filmet. Amit ő viszont nehezen tudott elképzelni, Krisztián apja (az ő nagynénjének a férje) nem az a típus volt, aki odáig volna Rambóért és Rockyért: csöndes, visszahúzódó alkat, akit leginkább olvasni lehetett látni, meg némán hallgatni a feleségének a vendég rokongyerek előtt sem titkolt szidalmait, miszerint nem lehet vele semmit se csinálni, folyton csak a kurva könyveit bújja.

Valójában a videómagnót csak ők használták. Egyik este Krisztián anyja felvetette, hogy érdemes lenne rögzíteni az Oscar-díjas filmek sorozatának legújabb részét a tévéből. Az apja azonban gyorsan közbeszólt: minek, hiszen úgyis vetítik majd újra, és amúgy is, nem tartja olyan kiemelkedőnek a filmet, nem is érti, miért kapta az Oscart. Ebből újabb heves viták kerekedtek, ahol az apja kétségbe vonta, hogy miért kell okoskodnia, és miért hiszi, hogy mindig ő tudja a legjobban. A végén pedig az lett a szomorú konklúzió, hogy senki sem ült le a film elé.

Miközben Krisztián a szobájában lapult a beszorult kazetta miatt, ő az ablakhoz lépett. Az unokatestvére sosem engedte, hogy ő legyen az őrszem, és most ennek meg is lett a következménye. Persze, az is lehet, hogy Krisztián úgysem tudta volna azt a fránya kazettakidobó gombot másként megnyomni. Egyáltalán nem izgult, hiszen tisztában volt vele, hogy a másik teljes lendülettel bele fogja rángatni az ügybe, pedig ő inkább csak kötelességből nézett pornót. Annyira nem volt ez a téma a kedvére való – eleinte még izgalmasnak és meglepőnek találta, mert bár sokat fantáziált róla, nem tudta, hogy a valóság ilyen. Később viszont akadtak olyan részek, amiket nem értett, mások pedig kifejezetten taszították, és valahogy nem látta értelmét ugyanazt a filmet újra és újra megnézni, különösen úgy, hogy ez még díjat sem nyert (akkor még nem tudta, hogy létezik pornó-Oscar is). Az utcát figyelve azon tűnődött, hogy mit is beszéltek meg valójában, a szombaton vagy vasárnap jönnek-e a szülei érte. Akárhogy is, már csak egy vagy két nap, és vége az év ezen kötelező körének is.

- Nálatok ilyen biztosan nem akad, igaz?

A váratlan zajtól megugrott, pedig nagynénje férje mindig olyan nyugodtan és kedvesen szólt, hogy az ember megnyugodott tőle. Soha nem hallották, hogy a hangját megemelné, a szavai mindig lágyan születtek. Most azonban valószínűleg azt gondolta, hogy a ház alatt elhaladó jármű vonzza a figyelmét. És valóban, amikor csak lehetősége adódott, mindig megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja a trolik színes vonulását.

- Tudod, hogy miért 70-essel kezdődik a számozásuk? - Meg se várta, hogy kissé szégyenkezve, némán megrázza a fejét: - A felszabadulás után az első trolivonalat Sztálin 70. születésnapjára adták át, 1949. december 21-én, ami amúgy az év legsötétebb napja... Persze ezt akkor nemigen lehetett hangoztatni. És azt se, hogy korábban volt már Óbudán trolijárat, de hát a szovjet ipar nagy eredményeivel inkább a pesti proletariátust akarták megajándékozni. Manapság meg elég csúnya dolgokat lehet hallani Sztálinról is. Én már azon se leszek meglepve, ha egyszer kiderül, hogy nem is aznap volt a 70. születésnapja, amikor szerte a béketáborban megünnepelték, meg hogy a felszabadulás valójában nem is felszabadulás volt.

Legyintett egyet, majd remegő kézzel előhalászott az inge zsebéből egy cigarettás dobozt. A dohányfüst legalább eltakarja a leheletéből áradó savanykás borszagot, ami már régóta körüllengte.

Másnap hazavitték. A beszorult kazettáról azonban senki sem akarta megnyitni a szót, bár búcsúzáskor Krisztián neheztelő pillantása különösen nehéz volt elviselni. Valójában kicsit mulattatta a helyzet, de azért volt benne egy kis félelem is, hogy ha a szülei valaha rákérdeznek, mit csináltak Pesten, akkor bizony nem lesz könnyű dolga. De nem baj, majd az unokatestvérét állítja be bűnbaknak. Ez pedig egy újabb olyan történet, amit a suliban a haveroknak el lehet sütni, egy kis kacajra és nosztalgiára késztetve mindenkit.

Ez volt az utolsó alkalom, amikor az unokatestvéréknél töltött néhány napot a nyári szünetben. Krisztián szülei nem sokkal később különváltak, az anyukája pedig - ahogyan a családban mondták - "végre megszabadult attól a gyengekezű, nagyszájú fickótól". Ekkor költöztek át egy külső kerületbe, egy másfél szobás panellakásba, ami sokkal modernebb és világosabb volt az előző otthonuknál, bár kisebb is, így hosszabb ideig nem tudtak vendégeket fogadni.

Amikor a látogatók megérkeztek, a videómagnó sehol sem volt látható. Kazetták sem hevertek a közelben.

Néhány évvel később, egyetemista évei alatt, Krisztián véletlenül belebotlott apjába a belváros szívében, miközben az lehajtott fejjel sétált. Olyan volt, mintha ugyanazt a kockás inget és kordbársony nadrágot viselné, ám a haja már ezüstösen csillogott, és a tartása is megroggyant. Éppen akkor érkezett egy troli, így egy szempillantásra megfordult benne a gondolat, hogy odamegy hozzá. Később azonban megbánta ezt a döntést, hiszen nem mondta el apjának, hogy azóta is gyakran eszébe jut, és hogy tőle tudja, miért és mikor kezdődött a pesti trolik számozása. Talán azt is megkérdezhette volna, mi lett a régi, beszorult kazettával, amit soha nem mert firtatni Krisztián. Persze, ahogy teltek az évek, és a nagynénje újra férjhez ment, majd az ország másik végébe költöztek, egyre ritkábban tartották a kapcsolatot. De végül is, ki is foglalkozik már azzal, hogy a 70-es szám Sztálin egykori születésnapjára utal? Vannak dolgok, amik idővel maguktól elhalványulnak, utólag pedig minek is bolygatni őket?