Amikor váratlanul feltűnik a kínvallatód, mintha a sors keze rendezett volna egy feszültséggel teli találkozót. Az idő megállni látszik, és a levegőben érezhető a feszültség, mint egy feszített íj. A szemedben lángol a kérdések tüzének fénye, miközben a s
Dzsafar Panahi a legismertebb élő iráni filmrendező, akinek neve összefonódik a bátorsággal és a művészi elkötelezettséggel. Fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak az élők között számít a legnagyobb alaknak, hanem azért is, mert a rezsim erőszakos elnyomása ellenére még mindig köztünk van. 2022-ben letartóztatták, miközben a legfőbb ügyész irodájában érdeklődött egy másik iráni filmes, Mohamed Raszoluf ügyéről. Raszoluf azóta sikeresen elhagyta az országot, és Németországban találta meg az új otthonát, míg Panahi börtönbe került. Hét hónapnyi raboskodás után éhségsztrájkba lépett, hiszen a fogva tartása világszerte felháborodást keltett. A nemzetközi figyelem és támogatás hatására végül kiengedték, de az ő története továbbra is a művészeti szabadságért folytatott harc szimbóluma marad.
Panahi nem először néz szembe Irán büntető intézkedéseivel; 2010-ben már elítélték, húsz évre eltiltva a filmes tevékenységtől. Akik figyelemmel kísérik a nemzetközi filmfesztiválok eseményeit, valószínűleg sejthetnek, hogy miről fogok beszélni, de azok kedvéért, akik nem értesültek erről, megosztom: Panahi az eltiltás ellenére hat filmet készített azóta. Legutóbbi alkotása, amelynek angol címe It Was Just An Accident (perzsául یک تصادف ساده), elnyerte a 2023-as cannes-i filmfesztivál legnagyobb elismerését, az Arany Pálmát. A rendező és csapata titokban érkezett a fesztiválra, akárcsak korábbi munkáit, amelyeket minimális stábbal, gerillastílusban, szűkös körülmények között készített.
Panahi díjazása politikai döntés is volt: felhívni a figyelmet a ma élő egyik legelismertebb rendező hányatott helyzetére és rajta keresztül Irán radikalizálódására. De ez nem az Eurovízió vagy az Európai Bizottság, hanem Cannes, ahol a politika mellett nem árt, ha a filmkészítés is szempont. A Csak egy baleset pedig nemcsak ellenállásnak, hanem filmnek is remek: egy Alfred Hitchcock-i alapokon nyugvó thriller arról a fajta terrorról, ami az ország társadalmi rétegein, foglalkozásokon, sorsokon keresztül is képes egyenes vonalban felperzselni mindent maga mögött.
A Csak egy baleset ugyan tényleg egy balesettel kezdődik, de aztán szándékos döntések sorozata követi. A közúti balesetben Eghbal egy állatot üt el a kivilágítatlan éjjeli autóúton, az autója lerobban úgy, hogy ott ül vele neje és kislánya is, ezért szerelőhöz kell vinni még a sötétben. A szerelő, Vahid viszont szinte sokkot kap, amikor meglátja a művégtaggal rendelkező férfit: Eghbal ugyanis szerinte nem lehet más, mint egykori kínzója, a Falábúnak becézett rendvédelmis, aki hónapokig brutális módszerekkel vallatta.
Vahid egyre inkább megismeri a művégtag nyikorgó hangját, ahogy a férfi léptei visszhangzanak a sötét folyosón. Követi őt, szívében a feszültség növekszik, majd végül elrabolja. Azonban egy pillanatra megáll a gondolatai tengerében: vajon tényleg ő az, akit keresett? Mi van, ha egy ártatlan családapát sodort a sors az útjába? A kétségek közepette Vahid úgy dönt, hogy segítséget kér egy régi társától, akivel a rabság éveit osztotta meg. A segítség nyújtása révén egyre több áldozatra bukkannak, köztük egy esküvői fotósra, aki a nagy napjára készül, egy menyasszonyra, aki álmai férfiját várja, és egy labilis lelkületű férfira, akinek a szándékai nem tiszták. Mindannyian egy célért küzdenek: az elrabolt túsz azonosítása, és ha minden jól megy, végül megölni őt. A feszültség fokozódik, ahogy a csoport egyre mélyebbre merül a kétségek és a sötét szándékok tengerében.
A Csak egy baleset készítésén meglátszik a gerillamódszer, ami Panahi filmjeiben értelemszerűen már évek óta tetten érhető. Gyakoriak a hosszú, vágás nélküli jelenetek, amikben kevés szereplő bukkan fel. A cselekmény jelentős része elhagyott helyszíneken, a sivatagban vagy éppen egy autó belsejében játszódik, az utcai jeleneteket pedig mind messzebbről veszi, szinte mint egy kandi kamerás műsort, ahol a járókelők is tudtuk nélkül szereplők lesznek. Egyik jelenetben a főszereplőknek tolniuk kell a lerobbant kisbuszt, és látszik, hogy segítőkész emberek sorban csatlakoznak melléjük a járókelők közül.
Ez a fajta fésületlenség pedig nagyon közvetlenné teszi a film központi témáját: hogy Iránban zajlik a mindennapi élet, miközben amerre elhajítunk egy követ, találunk valakit, aki vagy a rendszer ellensége, vagy kiszolgálója lett. Azok, akik fogságban voltak, szörnyű dolgokról mesélnek: eljátszott kivégzésekről, lelki terrorról, nemi erőszakról. Akik nem élték ezt át, azok sosem tudják megérteni. Akik pedig talán véghez vitték ezeket, azok örökre le fogják tagadni.
Panahi filmje, noha sötét témákat boncolgat, folyamatosan képes fenntartani a szórakoztató feszültséget, ráadásul a humor sem hiányzik belőle. Egy visszatérő motívum, hogy a szereplők bármerre is néznek, mindenütt korrupt hivatalnokokkal ütköznek, akik hajlandók elfordítani a fejük, ha némi anyagi támogatást kapnak. Ha pedig készpénz nincs náluk, az sem gond, hiszen a mindennapi korrupció már bankkártyás tranzakciókat is elfogad.
Minden szatíra és éleslátás végül eltűnik a film záró szakaszában, ahol már csak a legmélyebb elnyomás ténye és a szembesülés drámai pillanata marad. Az a tíz perc, amely csupán egy autó fényszórójának fényében zajlik, egyre inkább erőszakos és feszültséggel teli éjjeli jelenetet teremt. Itt már semmi emberi logika nem érvényesül, és az érzelmek dominálnak. Hogy végül nyugalmat hoznak-e a történések, azt sosem fogjuk megtudni.
Természetesen, szívesen segítek! Kérlek, írd le a szöveget vagy a részletet, amit szeretnél egyedivé tenni, és én átfogalmazom vagy újraalkotom számodra.
