A seriff egy különleges szereplője a vadnyugati történeteknek, aki a törvényt és rendet hivatott képviselni a zord és kiszámíthatatlan világban. Széles kalapja alól komoly tekintettel figyeli a várost, miközben bőrdzsekije alatt fegyvere készen áll a csel

A csúfnevet az előttem járt nyolcadikosok adták, mert a tanár úr akkoriban feltűnő, mert nem divatos, széles karimájú kalapot viselt, mint egy vadnyugati hős. De nevezték Hanta Matyinak is, mert szívesen mesélt történeteket, javarészt a saját életéből, és ezek a történetek gyakran gyanúsan kereknek és csattanósnak, olykor valószínűtlennek vagy hihetetlennek tűntek.

Gyakorlati foglalkozáson találkoztunk vele, mint szigorú, testi fenyítést is alkalmazó tanárral. Jómagam kétbalkezes, különösképpen pedig figyelmetlen kisdiák voltam, nem tartozhattam a kedvencei közé.

A Magyar Rádió és Televízió országos versenyt hirdetett általános iskolások számára, mely öt különböző szakma – kohász, ács, textilműves, baromfitenyésztő és pék – körül forgott. Hogy miért éppen engem választottak ki, az rejtély maradt számomra. A Seriff, aki a mentorom lett, azonban rengeteget segített, és szívvel-lélekkel támogatta a felkészülésemet. Nemcsak elmagyarázta a szakmák lényegét, hanem a saját, családi könyvtárából is kölcsönzött könyveket, hogy mélyebb ismereteket szerezzek. De ez még nem minden: elkalauzolt a salgótarjáni kohászati művekbe, köznyelven az Acélgyárba, valamint a Kenyérgyárba is, ahol már gépek dolgoztak az alapanyagokkal. Minden látogatás során egy-egy helyi szakember, mintha diákcsoport vagy riporter előtt állna, bevezetett engem a választott szakma rejtelmeibe. Egy távolsági buszra ülve elutaztunk egy faluba, ahol egy termelőszövetkezet pulykatenyésztésével ismerkedtem meg. Ez 1971-ben történt, amikor a pulykahús még nem volt elterjedt - legfeljebb a tanyasiak fogyasztották, a boltban pedig nem lehetett hozzájutni, hiszen a teljes termelés exportra ment. Diákként sosem gondoltam arra, hogy tanárom mennyi szabadidőt áldozott rám. Még ha kapott is érte valamilyen juttatást, az önzetlen segítőkészség, amit tanúsított, felülmúlta a tantervi kereteket és az igazgatói utasításokat. Nincs olyan szabály, amely arra kötelezné a tanárt, hogy egyetlen diák kedvéért estébe nyúló üzemlátogatásokat szervezzen egy másik település pulykatenyésztő telepére.

A rádió stúdiójában tizenöt diák gyűlt össze, hogy részt vegyen egy régmúlt vetélkedőn. Arra viszont élesen emlékszem, hogy az egyik feladatunk az volt: idézzünk egy verset bármelyik szakmáról. Én azonnal egy régi irodalmi előadásunkra gondoltam, ahol kórusban zengtük: "Mi jók vagyunk arra, hogy gyúrjuk a tésztát és süssük a kenyeret / de enni belőle és jóllakni tőle / mi arra már nem vagyunk jók." De az újságíró, aki a vetélkedőt vezette, nem fogadta el ezt a választ. "Ez nem vers" – mondta, és ezzel mélyen megrendített. Pedig a ritmus és a sűrűség lenyűgöző volt! A szavak Bertolt Brecht tollából származtak, és a magyar történelem egy sötét időszakához kapcsolódtak: a Nyolcezer szegény a város felett című költemény egy salgótarjáni, Horthy-korszakbeli tüntetésre íródott. A döntése igazságtalansága mélyen megérintett, hiszen a vers ereje és üzenete nem csupán a szavakban rejlett, hanem abban az élményben is, amelyet közösen megéltünk.

Interjút kellett készítenem, és az első próbálkozásom meglehetősen hadarósra sikerült. Valószínűleg Szepesi lendületes sportközvetítései inspiráltak, de hamar figyelmeztettek, hogy lassabban és átgondoltabban beszéljek. Végül, akármennyire is zökkenős volt a kezdet, bejutottam a legjobb öt közé, a tévés döntőbe. Ott két fiú, közöttünk pedig három okos lány volt. Elméleti és gyakorlati feladatok sorjáztak, és a két fiú egyértelműen vezette a mezőnyt, több ponttal a lányok előtt. Egészen a két utolsó fordulóig, amikor is egy meglepő feladattal kellett szembenéznünk: tojásokat kellett azonosítani, hogy melyik madártól származnak. Én, városi lakótelepi gyerekként, csupán tyúktojást ismertem, és nem is gondoltam, hogy ilyen különleges kérdésekkel találkozom. A másik feladatban kalácstésztát kellett gyúrni, készre, majdnem sütésre készen. A lányok végül megelőztek minket. A két fiú azonos pontszámmal a 4-5. helyen végzett. A holtverseny eldöntésére szögeket kellett bevernünk egy deszkába x perc alatt. Ugyanannyi szöget vertünk be, de az egyik szögem elferdült, így végül én lettem az ötödik. Hazatérve egy évfolyamtársam csak annyit mondott: "Szar voltál". Akkor még nem értettem, hogy senki sem próféta a saját hazájában, és hogy az irigység, féltékenység néha fontosabb szerepet játszik, mint a barátság vagy az együttérzés.

A gyakorlati terem hűvös, szürke falain belül valaki titokzatos anyagot, talán faggyút, kent a táblára; sosem derült ki, ki volt az elkövető, és mit is használt. A tábla használhatatlanná vált, így az iskola kénytelen volt újat beszerezni. A Seriff, aki a rendet őrizte, szigorúan megtiltotta, hogy bárki is írjon a táblára, hacsak nem ő adja ehhez az engedélyt. De én elfeledkeztem erről a szabályról, és a szünetben, háttal a többieknek, a táblára firkáltam krétával. A pillanat, amikor belépett, váratlan volt; nem vettem észre őt, míg a táblának háttal álltam. A nagy kulcscsomója, tele zörgő kulcsokkal, hirtelen a hátamhoz csapódott. Csak ezt követően hallottam a dühös szavait: "Nem mondtam meg, hogy senki sem mehet a táblához?" Az ütés fájdalmas volt, de nem ez volt a legrosszabb. Az osztálytársaim később mesélték, hogy arcom viaszfehér lett, mintha minden szín eltűnt volna belőlem. Nem sírtam, de szavakat sem tudtam formálni. Úgy éreztem, mintha az idő megállt volna körülöttem; talán tíz percig, vagy még tovább, csak álltam ott, mintha lebénultam volna. Bár lehet, hogy az idő érzékelése torzít, de éles emlékként él bennem, hogy a Seriff arcán aggodalom tükröződött. Nem ezt akarta, nem így akarta. Az ő szándékai ismeretlenek maradtak, de abban a pillanatban láttam, hogy valami mélyebb feszültség és sajnálat is lakozik benne.

Fél évszázad telt el azóta, hogy az emlékek kezdenek elhalványulni, de egy dolog biztos: sosem haragudtam tanáromra. Hiszen végső soron én voltam az, aki átlépte a vonalat. Remélem, hogy habár már nem emlékszem pontosan, mégis kifejeztem hálámat a versenyfelkészítésért, és búcsúzóul elköszöntem tőle a nyolcadik év végén. Első gimnazistaként egyszer még összefutottunk az utcán, és jólesően elcsevegtünk. De vajon mióta is nincs már közöttünk? Húsz, tizenöt, esetleg negyven éve? Az idő múlása néha megdöbbentő, és az emlékek csak ködösen derengenek.