A gyűrű vagy a szerelmem sorsa a lényegesebb?
Amikor Levi letérdelt elém azon az őszi délutánon, minden annyira tökéletesnek tűnt. A három együtt töltött év után már régóta tudtuk, hogy egymás mellett képzeljük el az életünket, de amikor előhúzta azt a meseszép gyűrűt, a szívem mégis kihagyott egy ütemet. Könnyekkel a szememben mondtam igent, és azóta sem vettem le azt a gyűrűt.
Fél év telt el az eljegyzésünk óta, és azt gondoltuk, hogy az életünk egy csodálatos kaland kezdete, amely előttünk terül el. Volt időnk álmodozni a jövőnkről, kiválasztani a ruhát, a tökéletes helyszínt, és elgondolkodni azon, melyik dallam kísérje az első táncunkat. De aztán, egy pillanat alatt, minden, amit építettünk, darabokra hullott.
Levi egy szürke, esős estén nem tért haza. Az autópályán egy kamion hirtelen megcsúszott, és... A további részleteket nehezen tudom kifejezni, mert... Minden egy szempillantás alatt dőlt romba. Azóta minden reggel azzal a hamis reménnyel ébredek, hogy talán mégis itt van mellettem, de aztán elérkezik a fájdalmas valóság, és újra meg újra megüti a szívemet a zokogás kétségbeesett hulláma.
A temetés után Levi édesanyja, Éva néni meglátogatott. Már amikor megláttam a komor arckifejezését, tudtam, hogy nem azért jött, hogy vigasztaljuk egymást. Azt mondta, szeretné visszakapni az eljegyzési gyűrűt. Hogy ez egy családi ékszer, és mivel Levi már nincs, vissza kellene adnom.
A gyomrom szorongva összehúzódott. Az ujjam szinte önálló életet élt, és az ékszerhez tapadt, mintha attól félnék, hogy Éva néni bármikor elragadja tőlem.
Szavai késként martak belém. Nem voltunk házasok, igaz. De ettől nem szerettem őt kevésbé. És nem szenvedtem-szenvedek kevésbé.
- Tudom, hogy ez nehéz - mondtam halkan, próbálva megőrizni a nyugalmam, de a hangom mégis remegett. - Én magam is borzalmasan szenvedek. De ez a gyűrű... ez az utolsó kapcsolat, ami még összeköt vele. Nem tudom és nem is akarom elengedni.
Éva néni hosszú percekig fürkészte az arcomat, mintha a lelkem mélyére akarna látni. Végül egy fáradt sóhaj szökött fel ajkai közül, tele megvetéssel, majd halkan, de határozottan így szólt:
Azt gondoltam, hogy felfogod.
Ekkor már az arcomon éreztem a könnyek súlyát. Néztem, ahogy elfordul, és csendesen távozik az ajtón, mintha egy szót sem mondott volna.
Azóta nem találkoztunk. De a gyűrű még mindig az ujjamon pihen. És ott is fog maradni. Mindörökké.
