Több mint egy évszázaddal ezelőtt, 1915-ben kezdődött az örmény nép tragédiája, amely során másfél millió ember életét vesztette. Ez a sötét fejezet nem csupán a történelem lapjain hagyott mély nyomot, hanem a mai napig hatással van az örmények közösségér

Az emberi történelem lapjain, ahol a múlt árnyai sűrűn terjengenek, számos sötét és még ki nem beszélt fejezet rejtőzik. Különösen figyelemre méltó az a tragédia, amely a 20. század elején, az Oszmán Birodalom földjén zajlott: az örmény népirtás. Ez a borzalmas eseménysorozat 1915. április 24-én vette kezdetét, a világháború szorongató légkörében. Az elmúlt évtizedekben sok új információ látott napvilágot e szomorú történelemről, azonban a kor nagyhatalmainak szerepét még mindig csak csekély mértékben vizsgálták. Az emlékezés és a tudományos kutatás feladata, hogy felfedje a múlt ezen sötét zugait, és megértse, hogyan formálták a globális hatalmi viszonyok a tragédiát.

A Kelet-Anatóliában élő, ősi keresztény örménység a Kr. u. 4. századtól kezdődően folyamatosan a terjeszkedő nagyhatalmak konfliktusainak középpontjában találta magát. Ugyan voltak olyan időszakok, amikor az örmények saját államiságot élveztek, ezek a viszonylag rövid ideig tartó időszakok nem voltak a normák. Az 1045-ös bizánci annexió után a történelmi Örményország létezése gyakorlatilag véget ért, területe bizánci, szeldzsuk-török, mongol, grúz (georgiai), oszmán-török és perzsa uralkodók fennhatósága alá került. Ezenkívül a környező hatalmak legalább 36 alkalommal osztották fel az örmény földeket, így az örmény nép több mint három tucat országvesztést szenvedett el a vérzivataros történelem során. Ez a helyzet az örmény őslakosság tömeges elvándorlását idézte elő, amely drámaian megváltoztatta az anyaország lakosságának összetételét.

Az 1915-ös örmény genocídium közvetett előidézőjeként a cári Oroszországot történelmi felelősség terheli. A kaukázusi térség a 19. század elején került az orosz expanziós politikai célkeresztjébe. Az Orosz Birodalom 1828-ban hódította el Perzsiától a történelmi Örményország keleti tartományait, ami magában foglalta a mai Örményország területét, valamint a Hegyi-Karabah (Arcakh) és Nakhidzseván régiókat, amelyek ma Azerbajdzsán részei. Ezzel az Orosz Birodalom közvetlen szomszédjává vált az Oszmán Birodalomnak. Továbbá, 1878-ban a cári Oroszország újabb, zömében örmény lakta területeket hódított el az oszmán törököktől. Ez a pillanat egybeesett azzal, hogy az Oszmán Birodalom fokozódó gyanakvással tekintett örmény lakosságára, akik között egyre inkább megfogalmazódott a nemzeti önrendelkezés és a független állam létrehozásának vágya. E mozgalmak Oroszország számára is kedvező helyzetet teremtettek: a cári titkosrendőrség, az Ohrana, tudatosan képezett ki örmény ügynököket, akiket az Oszmán Birodalom területére küldtek, hogy ott lázítást és fegyveres felkelést szítsanak. A cél világos volt: káoszt és zűrzavart kelteni, ezzel gyengítve az Oszmán Birodalom hatalmát. Az örmény közösség világi és vallási vezetői azonban megértették a helyzet súlyosságát, hiszen a fegyveres lázongások vérontással és pogromokkal fenyegettek. Az Oszmán Birodalomban élő örmények vezetői tárgyalásos úton szerették volna elérni autonómiájukat, de az Oroszország által felforgatott örmény csoportok figyelmen kívül hagyták aggodalmaikat: zavargásokat szítottak, amelyeket az oszmán hatóságok brutális kegyetlenséggel vertek le a 19. század végén és a 20. század elején. Ezek az atrocitások több ezer ártatlan örmény életét követelték, miközben a lázítók többsége sértetlenül tért vissza Oroszországba. Az első világháború kitörésével és az Oszmán Birodalom hadba lépésével Oroszország, az antanthatalmak szövetségeseként, jelentős offenzívát indított a Kaukázusban, ahol a frontvonal az örmények lakta területeken húzódott. Az oszmán-törökök nem bíztak az örmény közösségekben, és az Ohrana továbbra is aktívan lázította az Oszmán Birodalomban élő örményeket. Az ifjú törökök ezt a helyzetet veszélyesnek ítélték, és úgy döntöttek, hogy eljött az ideje az "örmény kérdés" végső megoldásának.

Ennek az eseménysorozatnak a kibontakozásában kulcsfontosságú szerepet játszott egy másik jelentős hatalom, a császári Németország, mint az Oszmán Birodalom katonai és politikai szövetségese. Korábban Németország szerepe az örmény genocídiumban csupán közvetettnek tekinthető, mivel a tömeggyilkosságok többsége német gyártmányú lőfegyverek segítségével zajlott. Azonban az elmúlt évek tudományos kutatásai során számos új dokumentum került napvilágra, amelyek a német hadvezetés közvetlen felelősségét támasztották alá az örmény népirtásokban. A levéltári források feltárását Wolfgang Gust, Rolf Hosfeld, Stefan Ihrig és Hilmar Kaiser német történészek végezték el kiemelkedő alapossággal. Ezek a titkosított iratok hosszú utat jártak be, míg közel egy évszázad elteltével tudományos feldolgozásra kerültek, mivel az örmény népirtásra vonatkozó dokumentumokat császári utasításra titkosították. A császárság bukása után ezek a fontos iratok a Weimari Köztársaság titkos szolgálatának archívumába kerültek. Adolf Hitler 1933-as hatalomra jutását követően ezek a források előbb rövid ideig a Gestapo, majd később az SS irattárába kerültek. A náci Németország bukását követően a dokumentumokat a kelet-német titkosrendőrség, a STASI vette birtokba, és azokat Kelet-Berlinben szigorú felügyelet alatt őrizték. Az iratok titkosítását csak 1991 után oldották fel, és a 2010-es évek elején kezdődött meg az intenzív feltárásuk és feldolgozásuk.

A rendelkezésre álló források alapján olyan információk láttak napvilágot, amelyek szerint a német politikai és katonai vezetés, beleértve II. Vilmos császárt is, nem csupán tudomást szerzett az örmények ellen elkövetett atrocitásokról, hanem aktívan támogatta azokat, sőt, részt is vett bennük. Az első világháború alatt az Oszmán Birodalomban állomásozó német expedíciós hadsereg magas rangú tisztjei és parancsnokai az örmény közösséget az antant szövetségeseiként kezelték, akiknek már a puszta jelenléte is fenyegetést jelentett a hadműveletek sikerére nézve. Továbbá, az Oszmán Birodalom ifjú török vezetőit tudatosan ösztönözték arra, hogy véglegesen, radikális intézkedések keretében oldják meg az örmény kérdést, beleértve a tömeges kivégzéseket is.

Az Oszmán Birodalom területén Wilhelm Souchon tengernagy és Friedrich Bronsaart von Schellenberg tábornok, a német expedíciós sereg vezetője, aktívan részt vettek az örmények deportálásának előkészítésében, valamint a vezető értelmiség fizikai megsemmisítésének megszervezésében. Ezen felül, határozottan próbálták meggyőzni az ifjú török hadügyminisztert, Enver pasát, hogy mielőbb szabaduljon meg az örményektől, ígérve, hogy katonai támogatást nyújtanak ehhez a célhoz. Bronsaart von Schellenberg tábornok nyíltan antiszemita nézeteket vallott, és az örmények kiirtását a zsidóságnál is aljasabb célnak tekintette. Nem meglepő, hogy a világháború után a nácizmus lelkes támogatójává vált, és aktívan támogatta Hitler antiszemita politikáját. Szintén az örmény népirtás elkötelezett hívei közé tartozott Sylvester Boettrich és Colman Freiherr von der Goltz tábornok. A titkosítást feloldó iratok alapján 1915-ben közvetlenül részt vettek az örmények tömeges deportálásának és kivégzésének megtervezésében, valamint számos iránymutatással látták el az oszmán-török hadsereg tisztjeit. Azt is felajánlották, hogy saját katonáikat is bevetik az oszmán hatóságok támogatására. Otto von Feldmann tábornok is felelősséggel tartozott az atrocitásokért, mivel nyíltan támogatta a tömeges kivégzéseket, és az örmények kiirtását a katonai győzelem érdekében szükséges lépésnek tartotta. Parancsai alapján több német katona is részt vett a kegyetlen cselekményekben. Eberhard Graf Wolffskeel von Reichenberg ezredes, vezérkari tiszt, szintén aktívan részt vett az örmény népirtásban. Ő adott utasítást katonáinak, hogy rombolják le a kilikiai Süleymanlı (örmény nevén Zejthun) város örmény monostorát, és öljék meg az oda menekült nőket és gyerekeket, együtt a klérussal. Továbbá, von Reichenberg ezredes közvetlen parancsára német katonák számolták fel és semmisítették meg Urfa (régi nevén Edessza; örmény nevén Urha) város örmény negyedét, számos ártatlan életét kioltva.

Ismereteink szerint a berlini levéltárakban még mindig nagyszámú irat található az örmény genocídiumról, amelyek tudományos feldolgozása a jelen pillanatban is tart. Ezért sem volt véletlen, hogy 2015-ben Németország törvényben ismerte el az örmény genocídiumot, ezzel is jelezve történelmi felelősségét.

Az örmény genocídium következményei mára már sokkal szélesebb körben ismertek. Az örmények magukra maradtak a világban, és több mint 1,5 millió áldozatot követelt a népirtás, míg számos őslakos menekült el, akik földönfutóvá váltak. A népirtás következtében a másfél évezredes örmény keresztény kultúra gazdag épített és szellemi öröksége is súlyosan sérült, sok régi kolostor könyvtárában őrzött ősi iratanyag pedig az enyészet martalékává vált. Az Oszmán Birodalom területén az örmények nyomait szisztematikusan eltüntették; az ősi örmény temetők és a régi fejedelmi sírok szinte mindegyike a földdel vált egyenlővé. Rodostó (Tekirdağ) örmény temetője sem úszta meg a pusztítást, ahol a Rákóczi-emigráció néhány tagját is nyughelyükre helyezték. Az egykori Oszmán Birodalom területén a túlélők közül alig akadt olyan, aki ‒ ahogyan Kányádi Sándor fogalmazott ‒ "érti már a megmohosodott márványon az örmény feliratot."